Szerintem Kedves Mária, akkor kezdje az önismerettel.

Ugyanis ha valaki saját magán tud segíteni, akkor fog tudni másokon is segíteni.

Üdvözlettel:

O.K., félreérthető voltam:))))

Ti férfiak:)))))

Nagyon tetszik ez a szamáros hasonlat, és milyen igaz!!!!!

Egyet értek azzal, hogy a boldogság a vágy nélküliség állapota, de ettől még a mi tudatosságunkkal igen messze vagyunk. Viszont nem gondolom, hogy feltéltlenül le kell mondanunk a szívbéli, vagy akár más vágyunkról. (Lehet így is, csak igen nehéz út)

Azt olvastam valahol, hogy a vágy az, ami újabb inkarnációba "sodorja" a lelket. Szerintem azért vágyunk valamire, (most beszéljünk akkor csak a szívéli vágyakról) mert ott tapasztalni, tanulni valónk van.
Egyszerűen fogalmazva, még nem játszottuk ki magunkat azon a területen. Hiába volt már életeken keresztül gyerekünk például, teljesen még nem éltük át az anyaságot. Még nem érezzük, hogy mi lennénk az anyaság, még nem tudunk róla mindent. Mert nem engedtük be teljesen magunkba. Mert nem tudatosan éltük meg.
Arról nem beszélve, hogy szinte soha nem vagyunk jelen a pillanatban, csak azt vesszük észre,hogy jé, a gyerek már 20 éves, de én még nem is dajkáltam eleget.

És ilyenkor a lélekben ott marad egy hiányérzet, ami hajtja arra, hogy megpróbálja újra és újra, hogy "tökéletes" anya legyen, hogy minden rezdülését az anyaságnak tudja, és érezze, ő legyen az. Mint ahogy a gyerek századszorra is csak fel akarja építeni a tornyot a kickockáiból. Ha nem hajtaná ez a vágy, soha nem tanulná meg.

Tehát igazából nem a vágyra van szükségünk, csak a vágy vezet el ahhoz az élethelyzethez, amit végre rendesen meg kéne tanulnunk, mindent tudnunk kéne róla, egyé kéne válnunk vele, és kipipálhatnánk a létezésben örökre, hogy mi már ezt tudjuk, ezzel nincs dolgunk, a tapasztalás végére jutottunk.

Tehát csak legyenek szívbéli vágyaink, és azért mert félünk a megvalósulásához vezető úttol, ne csapjuk be magunkat, elhitetve magunkkal, hogy a vágy úgy is rossz dolog, nem elég ezós, spiris.....

Ha a haragot vizsgálom magamban, mindig, de eddig mindig vissza tudtam vezetni magamra.

Úgy van, ahogy Reikido írja.

Túlságosan fájna, ha magamra haragudnék egy helyzet miatt, (mert nyuszi vagyok, mert nem tudok valamit stb.) inkább a másikra vetítem ezt. (projekció)
Ja, és azért vetítem másra, mert ez is egy elhárító mechanizmus. Az elhárító mechanizmust akkor használjuk, ha egy "dologgal" nem tudunk megbírkózni. Amíg nem tudunk vele megbírkózni, addig feszkót okoz. Viszont ha azt mondjuk, hogy nem én vagyok a béna, a gyáva stb. akkor látszólag megoldódott a porbléma.

Tehát a haragot az idő csak akkor oldja, ha közben tudatosabb lettem azon a téren. Egyébként csak nincs ott a tudatos szintemen, látszólag elfelejtettem, gondolhatnám, hát olyan rég volt, már nem is haragszok. De mihánt hasonló szituba keveredek, vagy valakit látok, azonnal beindul az érzelmi töltet, és haragudni fogok, az illetőre, pedig az igazi haragom tárgya nem is ő.
De már azt sem tudom, hogy az első ilyen élmény kihez, mihez kapcsolódik, ugyanis az újabb események tudattalanul arra a fel nem dolgozott szitura emlékeztetnek. Azt meg pláne nem tudom, hogy a haragom oka senki és semmi, csupán én magam vagyok, a saját ön nem ismeretem.