Kedves Mackó!

Köszönöm szavaid.

Az a helyzet hogy ismerem már azt az énem (egóm) elég jól, amiről Sanyi írt. Ahogy a másik írásomban írtam, ezt az énem mindig elfojtottam, valószínűleg sok más jó dologgal együtt is.

A volt párom mellett volt alkalmam megélni ezekből sok mindent, de sok dolog csak most tudatosul ezek közül a "lerombolni" való dolgok közül. A Sanyi írása is egy segítség ehhez.

A problémám már csak az, hogy ahhoz hogy a ezeket, ami még nem tudatos megéljem, és egyáltalán éljem magam, ahhoz energia kell. érted?

Ismerem azt a tisztító folyamatot, amikor az ember végre felvállalja magát, még ha fél is, és abban ahogy megéli a dolgot felismeri magát, és akkor van esélye tudatosítani, válogatni, rendet rakni.

Azt, akinek "odaadom a babát", meg kéne végre tudatosan élnem, ha nem sikerül máshogy elengednem.

Csakhogy ehhez is energia kell.

Mondok egy példát. Most is elintéztek valamit a fejem felett a húgom és a szüleim. Felhívtam őket, megbeszéltük. De annyira nem látják, hogy milyen az, amikor nem egy tehetetlen gyereknek néznek, hanem valóban számba veszenk emberként, akinek bár korlátozottak a lehetőségei, mégis ott van és él valahogy, hogy aztán újra a fejem felett rakták össze a dolgot (mindegy, egy ünnepséggel kapcsolatos szervezési dolog). Aztán felhívott a húgom megint, hogy akkor így jó lesz -e és természetesen nem értette hogy megint anyámmal egyeztette engem kihagyva és azért nem jó.

(pl. szállítanom kellene embereket azon a napon, és én tudom, mennyit bírok, mennyi benzinpénzem van...stb)

Ilyenkor, és hasonló esetekben ha anyáméknak szólok, és megpróbálom kommunikációval megkeresni a harmonikus megoldást egyszerűen rám támadtnak, mert úgy gondolják (tudat alatti programjaik miatt) hogy az, ahogy én pillanatnyilag részt tudok venni a családi dolgokban az az ő kihasználásuk, csak mert nem vagyok képes az elképzeléseiknek megfelelni. Ezeknek a kisfiam is tanúja, és őt is terheli. Az is energiába kerül még hogy ezeket a helyzeteket felismerjem, és legalább magamban kezeljem, pl. ilyenkor ne csináljak bűntudatot magamnak (mert az az, ami aztán tényleg jól elszívja az energiát, és utána az ember végképp nem látja akkor most mi a valós helyzet).

Azt is észrevettem, hogy nem tudom kellőképpen megindokolni nekik, mit miért tudok vagy nem tudok adni, mert az, hogy pillanatnyilag erre vagy arra vagyok képes, az, hogy most rossz kedvem van (bedepiztem), és szükségem van időre hogy rendbe tegyem magam, vagy pihenésre, ne adj Isten csendre legalább abban a szobában ami állítólag az enyém (valójában semmi magánéleti teret nem adnak) azt nem értik. Hogy is értenék azt hogy máshogy is lehet kezelni a depressziót, minthogy elnyomom gyógyszerekkel, amikor ők nem ezt teszik? És ezért nem értik, és úgy gondolják luxus az az idő, a pszichológus, a beszélgetések, a számítógépnél töltött órák naponta, amik mind segítenek nekem a kilábalásban. Pedig még egy szem gyógyszert sem vettem be és nem is akarok. És ezért még ezekben a lehetőségekben is korlátozni akarnak. és miben anyagilag korlátozva vagyok és a segítségükre szorulok egyenlőre, abban meg is tehetik. és a csnedet és nyulgalmat is elvehetik a házukban mert az az övék. Hiába van nekem csendre szükségem, és egy helyre a meditációhoz, hogy akkor és annyit gyakoroljam, amennyit csak tudom, ha egyszer nem érezhetem biztonságban magan,mert apám egész nap otthon van, és bármikor, bármilyen indokkal kopogás nélkül bejöhet, sőt télen nyitott ajtónál kellett élnem, mert "nem tudják máshogy megoldani a fűtést". Dehogynem tudják.

Sokáig automatikusan elfogadtam hogy elnyomjanak. Már eljutattam arra a szintre, hogy felismertem, mi történik, hogy elkezdtem én magam is embernek tekinteni magam, egy felnőttnek, aki bár sajnos nagyon sok korláttal él pillanatnyilag, de azért ugyanúgy szüksége van az autonómiára, legalább egy szoba erejéig, mint bárki másnak. és hogy ha már tudom végre, mit kell tennem magamért (ezt tanultam három évig), akkor azt kell tennem, még ha a szükeim elképuzelésével ez nem is egyezik.

Megpróbáltam beszélni velük. De ők nem hajlandóak ezt az egészet elfogadni. Legutolsó beszélgetésünkben meg is mondták kerek perec. Hogy az összes szenvedésükének én vagyok az oka, és hogy ők már nem tudnak változni. És a tv ott marad, és az ajtó nyitva kell hogy legyen télen. Ők nem fogják a másik szobába tenni tv-t, mit képzelek én ez az ő házuk. Ha zavar engem, ha nem. Őket nem érdekli hogy nekem van e magánéletem, örüljek hogy van hol laknom. És apám már nem változik, érthető hogy már nem fiatal szegény (63 éves), ha ideges azt mindenkinek el kel tűrni, hogy a környezetére önti. Akkor is ha gyenge, beteg és ez nem használ az épüléséhez. Itt nekem kell alkalmazkodni, mert ez az ő házuk. Én legyek kedves és megértő ha apám bánt, mert ez a gyerekek dolga. Nem baj, hogy éppen magamat sem tudom elviselni, és megőrülök éppen. Nem vonulhatok el és tehetek magamért, mert az senkinek sem jár. És nekem kötelező meghallgatni anyámat minden nap, és "beszélgetni vele", mert milyen hálátlan vagyok én, hogy "hotelnek" használnám a házukat. Szegény anyám miattam depressziós, mert beteg vagyok, és mert olyan "engedetlen" voltam már huszonéves koromban is (!), és maradtam otthon őt ápolni, hanem elmentem bulizni az egyetemista barátaimmal. (Megjegyzem, betegesen "engedelmes " voltam, én és a húgom láttuk el hét közben a háztartást, amit anyám akkor nem tudott, hétvégén együtt kellett, mert ő egyedül nem tudta, és milyen dolog az, hogy ekkora lányok nem segítenek, és közben két szakot végeztem az egyetemen meg még ki tudja mit nem csináltam pluszban. és alig buliztam valamit.)

Volt olyan helyzet, hogy megéltem magam. Amikor apám durván bánt a kisfiammal, azért mert nem úgy evett ahogyan elképzelte, majd engem is bántott azért nem "nem tudom megnevelni ezt a gyereket", szóval amikor lerángatta az asztaltól, felálltam, felvettem a gyerekem és szembeszálltam vele.

Na ott aztán sok minden előjött. De nem ez a megoldás. És utána két napig remegtem az energia-hiánytól, és még tovább a lelki traumától. Ahelyett, hogy annyit mondtam volna kisfiamnak: "nem baj, majd legközelebb megeszed a salátát." Mert ez lett volna a normális, szeretettejes, elfogadó, megengedő hozzáállás. csakhogy a szüleim nem képesek erre. És telis tele vannak agresszióval, amit egész életükben magukba fojtottak. Ők is.

Mi a megoldás?

Ha az asztalnál ülve nem érti meg apám, hogy nem az ő dolga rendreutasítani a gyereket, és pláne nem kellene haragudni az unokájára mert "rossz" és pláne nem kellene a beteges indulatait rá és rám-öntenie, minket bántani azért mert ideges és nem felelünk meg az elvárásainak, ha nem érti azt meg amikor szépen kérem valamire, csendesen elmagyarázom neki, a dolgot, amire jelenleg képes vagyok, akkor mit tegyek?

A gyerek gyerek. "Rosszalkodik". Ma nem eszi meg a salátát... Én rászólok, igyekszem valahogy kezelni a helyzetet. Én már el tudom fogadni azt, ha nem sikerül, és lapozok. Mert tudom, hogy amire akkor nem jöttem rá, hogyan kellene, , azt lehet, hogy nem kell, vagy majd rájövök később. De a szüleim ilyenkor nem várnak ki . Sem engem sem a fiamat. Hanem elkezdik erőltetni mindkettőnkre amit ők akarnak. és nem felelünk meg (persze hogy nem felelünk meg hiszen más emberek vagyunk) akkor agresszívek lesznek.

Egy ebédlő asztal van a házban, nem tudjuk megoldani hogy máskor, máshol együnk.

Tessék, itt a szitu, és ez a mátrixa az összesnek. Ha tudjátok a megoldást, írjátok meg.

Én max odáig tudok ilyen esetekben jutni, hogy nem reagálok. Ha kellőképpen a mostban tudok maradni, legalább nem annyi energia megy el, mert tudatosítom magamban, hogy az ő agressziójuk az övék. És én nem élem meg az enyémet. de ha éppen én is alacsony energia szinten vagyok, akkor magamért kell tennem, hogy visszajöjjek, és ezt tudom is, csak nem hagynak, és ilyenkor az ilyen helyzetekben csak áldozattá válok, mert nem tudom a nem-reagálás tudatosságát létrehozni.

Tudod, ha én megélem a bennem lévő "rosszat" az ugyanúgy öl, mintha elfojtom továbbra is. Gondolj bele mennyi energia kell ahhoz, hogy pl. megéld a haragod.

De aki nem éli meg a haragot, az beteg lesz tőle. Aki megéli, és nem tudatos, az is (ez az apám példája, már félig kicsinálta az agressziója, de senkire sem hallgat). Az a tudatos, hogy ha megélted magad, akár legyen az harag is, utána tudatosítod, és rendbe rakod. Így el lehet engedni elfojtott tartalmakat.

Tudom én ezt.

De nem tehetem. Ezt sem.

Na, akkor mit tegyek?

A szüleim akkor "szalutálnának" nekem, ha felmutatnám nekik, : tessék, ez az életem, ebből, élek, eltartom magam, a magam módján, megvalósítottam azt, amit szerettem volna. A magam erejébeől.

Csakhogy a "magam erejéből" most mindezekre nem vagyok képes. Nem azért mert nem akarom. Hanem mert majdnem halott a májam, és nem termeli azt az élet-energiát, amiből mindenki él. Ők is. csak ki arra használja, hogy tudatosodjon, k arra, hogy elfecsérli a nem tudatos agresszójára, mint ők.
Az, hogy egyáltalán elkezdtem alfogadni magam így, ahogy most vagyok, előrelépés rám nézve. Eddig ugyanis küzdöttem ellene, és be akartam bizonyítani magamnak és nekii is, hogy igenis én képes vagyok mindarra, amire valójában nem.

Fogyasztottam a nem létező energiámat.

Ezért fogytam ennyire le, túl azon, hogy maga a diéta, ami egyensúlyban tartja az epe-elfojást, is olyan szigorú, hogy nehezen lehet hízni tőle. Arról nem beszélve, hogy a transzplanton is emnondták, hogy ilyen esetben a szervezet beáll egy sokk-helyzetre, hogy életben maradjon, és ezért az ilyen típusú betegek általában fogynak.

Nem tudok gyalog felmenni az utcánkon, anélkül, hogy ki ne merülnék, mint egy vénasszony. nem akarom sorolni.

Higgyétek el, én már mindent megpróbáltam. Tudok én élni, de csak nagyon korlátozottan. És segítségre van szükségem addig, amíg új májat nem kapok. És közben haladnom kellene azzal amit tanultam, mert az segít (meditáció, mantrák, tisztító kúrák....stb), és járni énekelni, olyan dolgokat csinálni, amit bírok, és örömet ad, ahogy erre mindenkinek szüksége van.. És közben legyőzni a depressziót, és új reményekkel nézni a jövőbe. És tudom, mik ezek a dolgok, amiket tennem kell magamért. De ehhez mind támogatás kellene, egy szoba, ahol tudom, csendet tudok teremteni, és nem nyit rám senki. Egy hely, ahol nem zavar senkit, ha énekelek. Pénz, hogy megvehessem a tisztító kúrákat. (amik azelőtt használtak, amíg volt pénzem, jártam ilyen helyekre.) Segítség ha a kisfiamat nem tudom ellátni fizikailag. Hogy pihenhessek, amikor arra van szükségem.

és ezt mind módjukban áll megadni a szüleimnek. csak változtatniuk kellene a hozzáállásukon. De azt nem teszik. és meg nem tudok rajtuk változtatni.

Azon túl, hogy elfogadom végre, ami van, és igyekszem a képességeimet arra fordítani, hogy kilábaljak, mit tehetnék még?

Így is egy csomó vágyat el kell engednem. Még az anyasággal kapcsolatos vágyaimat is. Ami minden anya számára természetes ösztön. Az evéssel kapcsolatos vágyaimat is. A szexxel kapcsolatosakat is. (mert nem képes a testem már sok mindenre az energia-hiány miatt)

Amikor transzcendentális élményeim vannak, szerintem rákapcsolódok az Univerzális energiára. Mert ilyenkor feltöltődök, és érzem, hogy ez segít, és gyógyulok is. Talán ez a megoldás.

Ezért kérdeztem a Sanyit, vajon mi az oka, hogy ezek olyan véletlenszerűnek tűnnek, mert talán ha ezeket meg tudom élni, segít energiához jutni, és építkezni belőle. Itt, hogy nyugalmam volt, a kórházban, hogy magamra csukhattam az ajtót, sokat meditáltam, pihentem, és sokkal több ilyen élményem is volt.

Ennyi.
Hétfőn haza kell mennem.

Egyébként az élet segít, mert ezt a helyet is nagyon könnyen megteremtettem, amikor úgy éreztem, ez így nem megy tovább. Pont úgy volt, ahogy a nagykönyvben írják. Elképzeltem, hogy van egy hely, ahol nyugalmam van, ahol meditálhatok, énekelhetek, sétálhtok vízpart mellett... ahol egy kicsit pihenhetek, megnyugodhatok, nyugodtan ehetek, nem kell az apámat hallgatni az ebédlőasztalnál...

Elmentem a dokimhoz, elmondtam neki, hogy annyira ki vagyok merülve, hogy azt sem bánom, ha befektet egy hétre a kórházba, csak pihenhesssek, és hízhassak.

Erre ezt a tökéletes helyet találta nekem. A Balaton mellett, egy vadi új, felújított osztály, egytől-egyig hihetetlen segítőkész nővérek, társalgó, konyha, internet...egy csomót beszélgettem, sétáltam, pihentem. És sírtam is, mert dolgoztam fel ami felgyűlt bennem. Azért is írok ennyit ide...

Szóval az Univerzum megadta nekem, amire szükségem volt.

Tudom, hogy csak a félelem áll az útjában annak, hogy a többi is jöjjön. Csak nem ismerem a félelmeim.
És nem élhetem meg őket sem, mert ölnek.

Valamilyen más technikára van szükségem...
nem tudom.

Megint begyulladtak az epe-útjaim, mert próbáltam tornázni egy kicsit, (gyógytorna) és túlságosan megmozgattam azt a részt....szerencsére nem olyan vészes, és sokat meditáltam, hogy ne legyen rosszabb. (Ugyanis már antibiotikumot sem nagyon adhatnak nekem, mert az meg a májamat terheli túl)

De hétfőn a "szüleim házában" leszek újra. És újra nem tehetem meg mindezt, ami a gyógyulásomat szolgálja.

Ha van ötleted, légyszi írd le...

Namaszte

Nagyon köszönöm!!!

Tegnap kissé lelkiismeret furdalásom volt hogy megítéltelek, a reakciód alapján, és nem láttam a valódi szándékod.

De már nem sajnálom, mert sokat tanultam belőle. Az azért nem igaz, hogy ilyenkor nem végzek önvizsgálatot. Tegnap egy olyan tükörbe néztem, amilyenbe eddig még soha: a gőgöm, sértettségem tükrébe.

Magam is meglepődtem. De tényleg. Valószínűleg ez ott volt velem már régóta, csak nem ismertem fel.

És tudod miért?

Mert nem éltem meg igazán soha. Ugyanis azt a sok negatív dolgot, amiről te is írtál, amit részben az életem során halmoztam fel, részben már a májam, mint egy kis "bank" tárolta születésemtől fogva, a tudatalattim állandó felszabadulni készülő "reakció-készlete" eddig SZINTE SOHA NEM NYILVÁNULT MEG.
Mert nem hagytam. Mert jó akartam lenni.

Tökéletesen el volt fojtva. Mert arra neveltek, engedelmes, és jó legyek, ami nem baj, csak sajnos nem tudtak egyúttal önismeretre is nevelni. (Ezzel egyébként már tudatosítottam is az egyik okot ami miatt tudat alatt olyan borzasztóan haragszom a szüleimre: mert nem tanítottak meg jól élni, és ezzel esélyt szerezni magamnak a betegség feloldására. Ehelyett egyre rosszabb lett a dolog, míg a végén, 24 éves koromban robbant.)

Ezért én mindig igyekeztem görcsösen megfelelni, és nem csak a szívemből voltam jó, hanem amikor kényszerítettek valamire vagy elvártak valamit, a szeretet-éhségem miatt magamra-erőszakoltam hogy elfojtsam a feltörni akaró akaratoskodást, dühöt, és sok-sok negatív érzést, vagy egyáltalán bármilyen reakciót, ami abban a helyzetben Én voltam. "Én" ritkán voltam "én" ebben az életemben. Csak "jó" voltam.

Erre mondják a keletiek, hogy nem éltem. De sajnos nem tudtam róla. És amikor elmentem otthonról, folytattam ezt a mintát. És tönkrement belé az életem, meg a maradék májam. És nem tudtam mit csinálok. Szerettem a zenélést, szerettem a férjem, szerettem a kisfiam. De a megfelelési kényszer teljesen tönkretette az élményeimet, a hétköznapjaimat, az önmagam nem-tudatos elfojtása nem tette lehetővé, hogy az élethelyzetekben megismerjem a reakcióimat, és tudatosítsam, mi mivel jár, és dönthessek, milyen akarok lenni. Én csak jó anya, jó feleség, jó zongorista akartam lenni. A tehetségemet pedig csak addig tudtam megélni, amíg a gyermeki lelkemmel játszottam, gyerekként. Az első igazi próbatétel, ami a felnőttkorról szól, a zeneakadémiai felvételin elbuktam, mert már annyira izgultam a szerepléskor, hogy nem tudtam koncentrálni. Pedig esélyes voltam. Nagyon is.

Anyám, aki saját maga is depressziós pánikbeteg, és szintén soha nem élte az életét, az enyémet viszont állandóan irányította, itt is a kezébe vette a hatalmat, hogy arra indítson, ne a szívem hangját kövessem, hanem feleljek meg az elvárásoknak. Én meg engedelmeskedtem. Mert nem tudtam elképzelni sem, hogy egyedül, a magam lábára állva, ellenszegülve a szüleim akaratának, igenis addig csinálom, amíg nem sikerül. Inkább feladtam. Szörnyű volt. Minden baj ott kezdődött, ebben biztos vagyok, mert a zongorázás volt az egyetlen terület az életemben, amiben szabadon megélhettem magam. Mert anyám nem szólhatott bele. Csak tapsolhatott, amikor ünnepeltek, mert legyőztem magam, mert kifejeztem magam, mert mertem élni. Csak ott.

Három éve kaptam meg az esélyt, hogy elinduljak az önismeret útján. Akkor már tényleg kész zombi voltam. De csináltam az életem, cipelve tudatlanul az összes terhet, amit nem kellett volna rég. Most már tudom, a tanulás és a gyógyulás (ami nem az én teljesítményem volt, hanem a páromé) átmeneti időszak volt, az életmentésé, de el kellett engedni a párom, hogy magam tehessek magamért.

Erről sokat írtam itt. és az első lépés, amit elkezdtem tenni, az volt, hogy elkezdtem megélni magam.
Mert rájöttem arra, hogy soha nem lesz esélyem megismerni és legyőzni az egó, a tévhiteim önmagamról, a világhoz és önmagamhoz való hamis viszonyulásaimat, csak ha hagyom végre a felszínre jönni őket, azt reagálom egy helyzetben, amit éppen ott érzek és élek, és felismerem. Tegnap is ez történt. Meg mostanában sokszor.

Nagyon nehéz, mert a bűntudat, amelyik oly erősen élt bennem 35 éven át, és simán irányította az életem nagy részét tudat-alatt, még csak szakadozni látszik. Még sokszor elhiteti velem, hogy jónak kell lenni. És csak a tökéleteset, a kicicomázottat, a rossz eltussolását szabad mutatni a világ felé. Mert különben kiderül, hogy rossz vagyok. Hogy mindaz vagyok, amiről írtál. Valahol belül. És nem fognak szeretni. És azért is, mert a szeretet-képességem is azonnal felismeri ezeket a reakciókat, és persze ilyenkor jön a lelkiismeret-furdalás, a szégyenérzet, a bűntudat (újra!), és a többi. És mit kezdjek vele? Három évig magyarázta a mesterem, hogy bocsássak meg. És meg csak azt kérdeztem: hogyan?

Hiszen hogyan is tud megbocsátani valaki másnak, aki nem tud magának? És hogyan tudna valaki megbocsátani magának, aki NEM TUDJA MIT KELL MEGBOCSÁTANI, MERT NEM IS ISMERI MAGÁT? ÉS RÁADÁSUL AZT TANÍTOTTÁK NEKI, HOGY EZT NE IS TEGYE, MERT AZ NEM "RENDES LÁNYHOZ ILLŐ?"

Asszem most megértettem az egóm képletét. Egy rohadt csapda volt. Nagyon sokat segítettél. Köszönöm!

Ha "rosszak" voltunk gyerekkorunkban, a pofozás és sírás után, miután beláttuk tettünk bűnösségének mivoltát, oda lehetett menni anyámhoz és bocsánatot kérni. Most már tudom, hogy csak azért mentem oda, hogy Ő megbocsásson. Hogy szeressen. Mert én nem értettem, miért vagyok rossz. És nem tudtam megbocsátani magamnak.

Egyébként teljesen igazad van azokban, amiket írtál. Ez az egóm. És hidd el, igyekszem szembenézni vele. Sőt, nem igaz, hogy bujkálni akarok, mert tudom, hogy ez a gyógyulásom kulcsa. Én felvállaltam ezt a missziót három éve, csak ez egy lassú folyamat, és valójában az igazi munka még csak most kezdődött el. Vagy még most sem. Mert a szüleimmel való együttélés most visszavetett ebbe a csapdába. Szinte ösztönösen érzik, amikor megélném magam, a legegyszerűbb helyzetekben is, és azonnal tesznek valamit hogy ne tehessem. MINTHA TUDAT ALATT ŐK MEG AZT A PROGRAMOT JÁTSZANÁK HOGY MINDENÁRON MEGAKADÁLYOZZANAK EBBEN ENGEM. Mint ahogy mindig is tették. De ezt nem tudják, és sajnos megértetni sem lehet velük. Ellenük már kiálltam, amit szintén soha nem tettem meg azelőtt. Kamaszkoromban sem. Az is szörnyű volt, de legalább egyszer, s mindenkorra lezártuk a megveretésem vélt igazságosságának tévhitét.

De valójában nem ez a megoldás. Ez is annyira fogyasztja az energiám, amit nem bírok már el.

Olyan szinten ütköznek az életeink, a leghétköznapibb eseményekben is, hogy állandóan egymásba ütközünk. Gondolatban és cselekedetekben, időbeosztásban, helyben...stb.

Egy bajom van, hogy bár nagyjából értem a miérteket, de nem látom a hogyan-okat. Ez a dolog a megéléssel ugyanis működik ugyan, de nagyon sok energiát vesz el. Ha a felgyűlt negatív töltéseket kellene felszínre hozni egy nagyjából ép májjal, az valószínűleg megoldható lenne így. Egyszerűen kiállnék magamért meg a fiamért, meg végre megélném magam a helyzetekben, aztán levonnám a tanulságot. Megbocsátás, elengedés. Oké. Volt már, hogy egy-egy dologban sikerült, de nagyon nagy energia-veszteség volt az ára.

És egy dolgot érts meg, nekem idáig eljutni is feladat volt. És idő. És munka.

Csakhogy az a baj, hogy nem bírom el már az indulataimat egyáltalán. Annyira gyenge cagyok, hogy sem az elfojtást, sem az érzelmeim, tárolt tudatalatti töltéseim megélését nem engedhetném meg magamnak.
lehet, hogy ezért liftezek... Néha elfojtok, bár arra már nagyon figyelek, hogy ne tegyem, állandóan figyelem magam, néha már úgy érzem, beleőrülök. Aztán már olykor engedem megélni magam, de az meg iszonyúan lemerít. Olyankor a testem megálljt parancsol, az energia-hiány azonnal a pszichémre is hatással van, amit szintén figyelemmel lehet "javítani" és jön a depresszió... és a világvége, és visszasüllyedek újra a nem-létbe. Na, ekkor előjön a bűntudat és mondja"ugye-ugye, mit erőlködsz itten.add már fel, hiszen belepusztulsz, nem látod?" És akkor újra felállok.

Ezt csinálom nem-tudatosan 14 éve, és egy kicsit tudatosabban 3 éve. És közben egyre rosszabbul vagyok. Pedig érzem, hogy használ minden egyes felismerésem, és a tudatomban már rég nem az vagyok, aki voltam. És minden kis lépéssel közelebb jutok ahhoz, akivé válnom kell.

Most, valóban senki vagyok. Elég nehéz ezt elfogadni azok után, aki voltam. Jó életem volt, a belső megéléseim pokla ellenére, azt kell mondjam, sok örömem volt, és anyagi és lelki szinten szinten mindenem megvolt. Nem vágytam szomjasan anyagi dolgokra. Elégedett voltam. "Csak" önmagammal nem. De ezt nem tudtam miért. Igazad lehet abban is, hogy sok mindent lehet hogy azért gyártott az elmém nekem, és azért tűztem ki nagy célokat, mert éreztem tudat-alatt, ez nem én vagyok. Valahogy nem elég. Csak sajnos nem tudtam, hogy ez azért van mert a szellemem fojtom el, saját magam.

Most a betegség és ez az egész változás eltörölte a régi életem, a régi énem. Szinte teljesen. A baj csak az, nem látom az újat. Elvesztek a motivációim. Képtelen vagyok zongorázni már régóta. Pedig szeretem ma is. És azt az egyet tudom, hogy belülről kell építkezni. A zene, az biztos, mert bennem él, az én vagyok. Ennyi.

És ráadásul amiben meglátom a lehetőséget, mert a szívem rábólint, kevés az energiám, és anyámék éltban mindent elkövetnek hogy lehúzzanak, megakadályozzanak benne, és anynagi kiszolgáltatottságomnál fogva, egy részt meg is tehetik.

Tudom, hogy az anyagi csapda, és leépültség a belsőm manifesztálódása. Tisztában vagyok vele.

De nem látom a hogyant....

Ha most leköltözök, tényleg utca-lakóvá válok. (Nem részletezem, ez a helyzet.) Akkor tényleg mindent elveszítek. És csak egy miatt nem teszem: a fiam miatt.. Mert hidd el, ezt is százszor bevállalom inkább, hogy végre megtegyem, amit 18 éves koromban a kellett volna: elindulni a nulláról, a semmibe, végre EGYEDÜL, NÉLKÜLÜK. És bízni önmagamban, meg abban, amit tanultam az önismeretről.

Tudom, hogy ez elengendő lenne. De nem tehetem ki a kisfiam mindennek. És sajnos fizikailag sem bírom egyedül ellátni.

Csapda. Hol a kiút?

Szemlélet-váltás. Igen, ebben is igazad van.
De nem éppen ezt csinálom?
Ha nem, mondd meg, és mondd meg mit nem csinálok jól....

Megtanultam máshogy látni a világot és magamat. És dolgozom rajta. Ez nem elég szemlélet-váltás?

Most is lázas vagyok, és képtelen lennék csinálni bármit otthon. Tök mindegy, mi van a fejemben, szívemben éppen. A kisfiammal sem tudok egy csomó dolgot csinálni. És ettől hihetetlenül szenvedek már régóta.

Igyekszem legalább az ilyenkor előtörni vágyó egómat félretenni, és nem félni. Meg nem vágyni arra, amit pillanatnyilag nem tudok megélni. De már ez meg 14 éve...

Nagyon félek a kiszolgáltatottságtól. Tudom, milyen volt így lázasan, meg sárgán kórházról kórházra járni. Ez három évre megszűnt. Most hogy már nincs a mesterem, félek. Eddig még úgy-ahogy kézben tartottam legalább a kisfiammal kapcsolatos teendőket. de nem akarom a szüleim "kezére" adni , mert bár szeretik, de tudatalatt kihasználják ezt a helyzetet. Nem ismerik, milyen az, engem tekinteni elsősorban

Azért is jöttem ide, hogy kicsit kívülről lássak rá a helyzetre, és rájöjjek végre a megoldásra. Érzem, hogy változtatnom kell. Amit eddig felismertem, nem elég a helyzetem kezeléséhez. Tényleg feladtam hogy másokat vádoljak vagy hogy olyasmit várjak el a szüleimtől, vagy bárkitől, amit nem tudnak vagy nem akarnak adni. Magamra akarok építeni.

De segítségre van szükségem, érted? Egyszerűen anyagi támogatásra, amíg ezek a változások beérnek, és rátalálok önmagamra. Kicsi csírák akadnak már. Egy énekegyüttes. (nem részletezem, de teljesen egyértelműen máshogy veszek benne részt, mint azelőtt). A Pécsi Waldorf-kör. Új emberek, új tanítványok. Tudom, hogy ezek az új életem csírái.

Fel akarom vállalni magam végre, és minden igyekezetemmel azon vagyok. De nem tudok most mindent
egyszerre, márpedig ha elköltözöm, munka kellene, anyagiak, és egészség is egyszerre, hogy el tudjam látni a kisfiam. Mindenki azt mondta túl türelmetlen vagyok, és ne akarjak mindent egyszerre. De ha nem engedem el a szüleim, megfojtanak. És a maradék energiám arra megy el, hogy miközben hátrálok (ez még a házban elfoglalt helyem is illusztrálja..), védekezem, meg védem a fiam.

Mit nem látok? Nem gyűlölöm őket. De nem tudok most nekik segíteni. Tudomásul vettem, hogy a magam problémáit nekem kell megoldanom. De ők nem teszik ugyanezt és ők az erősebbek ebben a helyzetben.

Azért sok minden történt itt. Most már annyit sírtam, meg imádkoztam, hogy eljutottam a megbocsátásig egy-két dologban. Végre.

Nagyon megrázó átélés volt. De jó. Érzem, hogy tisztulok tőle.

Otthon nem is sírhatok. Mert "idegesíti" őket. Pedig arra már pl rájöttem, hogy ez egy lépéssel már több, mint amit anyám valaha megtett a gyógyulásáért. Ő inkább gyógyszert szed, és legszívesebben nekem is lenyomná a torkomon, csak hogy ne legyen annyi gondja velem. nem érti, hogy a gondjai nem miattam vannak.

Buta vagyok. Igen, lehet. Azokban a dolgokban, amiket nem tudok, nem látok, tompa vagyok, mert tompává tettek, és aztán tompává tettem magam. Lehet hogy másnak egyszerű az, ami nekem láthatatlan. És megvalósíthatatlannak tűnik. De tudom, hogy ez csak átmeneti.

Tudod, minek örülök a legjobban? Hogy már így tudom felfogni a dolgokat. Olvastam amit írtál, és talán először életemben, nem éreztem azt a szörnyű, torokszorongató, lélekölő, elmondhatatlan érzést, a félelem és bűntudat keverékét, a sértettséget...stb... amit ilyenkor reagálni szoktam... Olvastam és azt gondoltam: azta, mennyire lát engem! de jó. Örültem... És elsírtam magam. Most is sírok, mert tudom, ez azt jelenti, letettem végre az egőm egy részével való azonosulásom.... Tudom, hogy nem én vagyok mindaz, és hogy soha nem akartam az lenni, és még ha bele is pusztulok ebbe az egészbe, akkor legalább elmondhatom, hogy elindultam.

Letettem a bűntudatot, az önvádat, ami eleve megakadályozta, hogy szembenézzek magammal azelőtt.

Tudod, mekkora öröm ez nekem?

A mesteremnek nem sikerült ezt elérnie. Nem tudom miért, de már nem is érdekel. Annyira örülök.
De azért, amit tanultam, az segített ebben. De most éltem át először, spontán.

Olvastam magam, és örültem, hogy láthatok. Hogy most megmutatsz nekem olyan dolgokat, amiket eddig részben magam nem láttam. És megint javulnak egy kicsit az esélyeim.

Valahogy annyira éreztem a súlyát annak, amit írni készültél. De csak nagyon halványan. Reggel óta itt ültem és figyeltem, mikor válaszolsz.

Tudod, sajnos tényleg nagyon félek attól, hogy mielőtt a végére jutok, belehalok. Ennek nagyon itt van a reális, fizikai esélye. Meg annak, hogy ahogy rosszabbodok, anyám még nagyobb szeletet vág le az életemből. A kisfiamat, a maradék örömeimet, amik rólam szólnak. Olyan dolgokhoz kell alkalmazkodnom ott, abban a házban, ami nem én vagyok. Mást gondolok, mást érzek, máshogy csinálnám. és már tudom, is miért. de nem tehetem. megérted ezt?

Te mit tennél a helyemben?

Nemrég olvastam valahol: NE VÁGYJ ÉLNI.

Napok óta ezen meditálok. Olyan jól esik. Mert ha nem kell vágynom újra és újra arra, ami egy 35 éves fiatal nőnek az élete lenne, akkor nem fáj annyira.

Hogy annyira borzasztóan és hihetetlenül és leírhatatlanul hiányzik MINDEN!!! Az ételek, az italok, a mozgás, a kirándulások, a koncertek, a tudat, hogy el tudom magam tartani és megadni a kisfiamnak mindet, amit csak szeretnék, a szerelem, a szex, az egész világ felfedezhető csodája, ahová nem tudok elmenni, a jegyet nem tudom megvenni, egyáltalán nem is bírok annyit ülni vagy állni, mint más normális ember. Az hogy a tehetségemet megélhetésre, sé mások örömére válthassam.

Ebben mind a testem akadályoz meg. persze tudom, hogy a tudatom mélyén valahol fellehető a blokk. De még nem látom.

És már nem csúszhatok lejjebb, érted?

Rettenetesen félek valamitől, de nem tudom, mi az. nem akarok elkeseredett lépéseket tenni, de ha nem teszek semmit akkor sem számíthatok jobbra.

És nem szembesülök újra és újra azzal a ténnyel, hogy hiába feszítem neki magam, a korlátaim erősebbek a tudatosságomnál, és az erőfeszítéseimnél.

A Láma azt mondta: ne küzdjek.

Simán elfogadnám, hogy mire vagyok képes, mire nem, élném azt a kicsi életem, amit kialakult, ahogy bírom, ha beteg leszek, kezeltetem magam, és folytatom az önvizsgálatot..stb. Ha hagynának a szüleim, ha tudnám, hogy jó helye van ott a kisfiamnak velük, amíg én túl nem leszek ezen az egészen.

De nem hagynak élni ezt sem. Ezért is küzdenem kell. Semmit nem tehetek magamért, ami nem a szájízük szerint való, amit úgy ítélnek meg felesleges, pedig éppen az önismeretet elősegítő dolog, vagy egyszerűen csak apró örömök, amit még megadhatok magamnak. Mert nincs rá pénz. Mert hülyeség. és hülyeséget ott nem csinálhatok, mert az az ő háza. STb és ordítoznak és követelőznek, és ellehetetlenítenek anyagilag, hogy tényleg nem tudom megadni magamnak. Azt a nagyon nagyon kicsit sem.

El kéne fogadnom, hogy lehet, hogy a kínok kínjával, nélkülözéssel, betegen elgyengülök, mindent elveszítek, és a végére meghalok, mielőtt a máj megjönne? (Ez volt kb a szitu, mielőtt a mesterem jött, csak nem voltam rá tudatos. Most mindnen jel arra mutat, ahogy engedem el, oda zuhanok vissza. Elkerülhetetlen ez? Vagy elkerülhető? Hogyan?)

Ezt kéne tennem? Ettől félek annyira?

Nézzek ezzel szembe, vizualizáljam, vagy mi?

HOGY HALJAK MEG?

MEG AKAROK HALNI.

Ne haragudj, hogy ennyire dől belőlem. Egy fél élet "nem-tudása".

Kérlek, segíts még ha van ötleted.

Namaszte

Kedves Sanyi!

Nem értem, mi indított téged erre, és azt sem, miért nem válaszoltál egy kérdésemre sem. Mert nem indokoltad.

De nem is dolgom foglalkozni a te motivációiddal, hiszen elsősorban magunkkal van dolgunk, és te nem kérdeztél engem.

Ha van valami mondanivalód, üzeneted számomra, esetleg nem tetszik, vagy éppen tetszik valami velem vagy az írásommal, kérdéseimmel kapcsolatban, azt nyugodtan közölheted.

Ez most ugyanaz a kommunikációs-zavar, amivel kezdtük az elején, de úgy látszik, nem értetted meg, vagy nem érdekel.

A te döntésed.

Két dologra azonban hadd hívjam fel a figyelmed.

1. Én segítséget kértem tőled. Amikről írtam, nekem mindennapos szenvedést okoznak. Egy részük születésem óta, egy részük 14 éve, amikor először gyulladt be a májam, és egy részük azóta, amióta a szellemi képességeim elárasztottak.

Amióta tudok is róla (nem csak sejtem) hogy a tudatosság segíthet életben maradnom, és felnevelnem a hat éves kisfiam, minden erőmmel azon vagyok, hogy fejlődjek, változzak. Nagyon sok szenvedésen és változáson vagyok túl.

Most az a szint jön, hogy meg kell tanulnom uralni a fizikai világot. De nem csak egy vírusfertőzésből kell felállni. Hanem újramaterializálni a testemben velem nem-született szerveket.... és feltámasztani egy halott májat.

Te már tudsz ilyet, Sanyi?

És voltál valaha olyan helyzetben, hogy ha nem tudsz ilyet, meghalhatsz, bármelyik pillanatban?

Akkor miért nem a kegyelem hangja szól a szívedből, amikor kérdezlek?

Miért nem lépsz ki a tanult sémáid, egód medréből?

Még mindig nem vetted észre mit keresek én itt a kérdéseimmel? :)

Az igaz tanítót az különbözteti meg az okostól, hogy bölcsesség van a szívében és végtelen kegyelem-érzés mások iránt, még akkor is, ha nem tudja, mi rejtőzik a kérdéseik, szenvedéseik stb. mögött. És MINDEN TETTÉT AZ MOTIVÁLJA. De erről már beszélgettünk...

Ezért, amikor egy ilyen reakcióval találkozok egy magát az emberek segítésére "felkent" emberrel (legyen az egy orvos, aki arra sem méltat, hogy megkérdezze a nevem, egy pap, akinek egy újabb bárány vagyok, akinek beadhatja a hazugságokat, ami szerint maga sem képes élni, egy egyetemi tanár, aki észre sem veszi, de nem azért tanít engem, hogy NEKEM jobb legyen attól amit ő is tud, erre nem is képes figyelni, hanem mert újra és újra előadhatja milyen okos... - tisztelet minden kivételnek), még mindig meglepődöm.

Azért kérdeztelek éppen téged, mert reméltem, hogy az önismereti tapasztalataid olyan sokrétűek és mélyek, hogy tudsz nekem válaszolni, egy olyan élet kérdéseire, ami tudom, nagyon szokatlan.

Az orvosok is emiatt nem tudtak velem mit kezdeni. Kiesek a rutinból, annál az egyszerű oknál fogva, hogy ezt a született betegséget nem szokták túlélni. Ilyen blokk, aminek az okait kutatom, egyszerűen NINCS. Mert akinek van, az halott. A természet reménysugara az életem.

Talán éppen ez a rutin-módszerekből való kiesettségem okozza, hogy ugyanilyen hatással vagyok az emberekre magam körül. Már máshol is tapasztaltam, hogy csak az tudott segíteni nekem (az az orvos, az a pszichológus...stb), aki képes volt feladni az egója programjait, és ÉLNI végre, élő emberként, kreatív feladatként tekinteni rám. Aki valóban meg akart ismerni, mert megszületett szívében szeretet a feladata által... És ezzel maga is sokat profitált.

Esetleg próbáld meg te is.

Nekem továbbra is feladatom, hogy a tudatosodásom során meg kell értenem az okokat. Még ha olyanok is, hogy sokan, sok tapasztalattal sem tudnak válaszokat adni.

De tapasztalom, hogy akikkel beszélgetek, mindig segíteni tudnak egy kicsit a válaszaimnak a meglelésében. Mert a szeretetnek ez a természete.

Már ha válaszolnak.

Az, ahogy bántál a hozzád-fordulásommal, a kinyílásommal, egyszerűen faragatlan. Ami ebből rám vonatkozik, annyi csupán, hogy ahol nem adnak fagyit, oda nem kell menni fagyiért...:) És nem ott kell kopogtatni, ahol játszanak az ajtóval, ahelyett, hogy kinyitnák.

És még annyi tartozott rám, hogy elmondjam neked mindezeket.

Mert ez meg az én feladatom. A Dharmám része. Tudatossá lettem rá, és tudatosan élek vele.
Így Tarot-zom is. Ezt a szellemem csinálja, részben ezért születtem. Ha ismered a szellemi törvényeket (márpedig azokat tanítod), akkor tudnod kell, hogy aki tudatosan használja a szelleme erejét valamiben, annak akkora ereje van, amekkora tudatszinttel született a szellem. És minél magasabb tudatszinttel születik, általában annál több feladatot (karmát) vállal be. A szellem képességeitől függ, és attól, mennyire sikerül az elmét megnyitni ezekre, hogy mekkora szellemi hatalommal tanul meg bánni valaki. A gyógyítók mások életében is teremtenek. És gyakran előbb, mint a sajátjukban. Vannak szellemek (pl) Jézus, aki akár ölni, vagy feltámasztani is tudott a szellemi képességei által. Mert Ő maga is képes volt feltámadni. Ez a tanusága annak, hogy le lehet győzni a tudattal a halált, fel lehet támadni vagy támasztani, és halálos betegségekből is ki lehet gyógyulni.

Mindenki akkora feladatot kap, amit teljesíteni képes. Semmi más oka nincs annak, hogy még mindig élek, csak az, hogy be kell teljesítsem a feladataim e téren is, és ezután, és előtt és közben meg kell osztanom, amit már tudok. Csakúgy, mint neked. Csak MÁST.

Most már elmondhatom, hogy tudtam nagyon jól, mi a válasz az első kérdésemre, de nem tudtam miért, fel kellett tennem neked. Magam sem értettem. De nagyon örültem, amikor válaszoltál, és megnyitott.
Ezekben a témákban már nagyon intuitíven működök, és hagyom magam. Csak írok, ahogy verset is...
Most már értem, miért történt.

Miattad.

Tudod, hogyan lehet az összes szellemi képességed (a szellemed feladatait) felébreszteni tanfolyamok
nélkül?

Mert nekem ezzel a "módszerrel" ébresztették fel. És ezért tudok Akasházni. Meg minden mást. Ez a válasz a kérdésemre. Hogy HOGYAN lehetséges az, hogy tudok olvasni az Akashából... (emlékszel rá?)

AMIT TUDATOSÍTOK BENNED, AZT FELÉBRESZTEM. De ehhez nem elegek a szavak. Képesség kell, a szellemek/tudatok, ahogy te nevezed összekapcsolásának képessége. Ez is egy szellemi képesség.

Akivel ezután dolgom van, a szellemem ezt a dolgot automatikusan műveli. És ha intuitív vagyok, ilyenek történnek. meg még micsodák...!

És tudod, mi a híd? A tudatok között? Hát, a szeretet! Nem baj, ha te nem éled, a szellemem akkor is tudja a dolgát. Ezek nem az akarásunktól, meg az egócskáinktól függő dolgok. Csak működnek. Magasabb tudatszintjeinken.

Egy dolgom van: hogy tegyem a dolgom :) Amire inspiráicót érzek. És ne éljek vissza a hatalommal. Tudatosan cselekedjek azt, amire hív a szellemem. Én most pontosan tudom, mit történt.

Lehet, hogy te legyintesz, de azt tanácsolom, inkább ne tedd. Mert a szeretet és a tudatosság együtt kétélű kard. És akinek az életében megjelenik egy bizonyos szinten, mindent elvág, amiben nem tiszta a motiváció.

Olvasd el Mózes történetét. Figyeld meg, hogyan tudja megváltoztatni a magas tudatosságú szeretet egyetlen érintése egy ember sorsát. Lehet, hogy a keresztény vallás tanításai közé tartozik, de attól még az egyik legmagasabb tudatú mester.

És arra kérlek, figyelj. Sokkal jobban figyelj arra, mi történik. Küldd el a figyelmed minden irányba, minden tudatszinted pásztázza. Mert itt és most semmit nem láttál belőlem, csak az egóm. Mert az egód szemével néztél. És közben fogalmad sincs arról, más szinteken mi zajlik.

A szíveddel és a harmadik szemeddel láss engem. És mindenkit, akit csak képes vagy. És egyre többet.

Most átadtam neked a "csomagod". Az a helyzet, hogy ha el sem olvasod, akkor is. Ha kíváncsi vagy, elmondom, miért.

Kezdesz vele, amit kezdesz.

De mielőtt valakit újra elgondolkodásra késztetsz, javaslom, tűnődj el, és vizsgáld meg magad is a motivációidat.

Ha valamibe nem látsz bele, kérdezz, vagy használd az együttérzésedet, empátiádat, amire szert tettél. A szíved szeretetét. A tiszta kegyelem érzését. Emeld magad magasabb szintre. Láss a benned élő Isten szemével, hogy felismerd valódi arcom, a szellemi szerepem, amit te vonzottál be!!

MOST NAGYON FONTOS HOGY MEGKÉRDEZD MAGADTÓL: MIÉRT TÖRTÉNIK EZ?

Figyelj, akard tudni, mi történik. Merülj meditációba, és kérdezd meg ki vagyok. De ennél sokkal kézenfekvőbb a válasz helye, csak az emberek annyira nem tudnak figyelni... :)

Tudod, mi a szellemi jelentése a "tisztelet" szónak? "Tisztelem a Mindenségben a feladatod szerint elfoglalt helyed". Ezen is meditálhatsz.

Bárkibe beleláthatsz. És láthatod a teljes lényét. Az életét, a szíve tisztaságát, az egóját, a gondolatait, az érzelmeit, a szelleme útját, a motivációit, mindent, vagy mindent, amit éppen kell. Ahogy én is látlak téged.

Én levontam a tanulságot, ne aggódj. És azt hiszem, ezzel talán be is fejeztem a dolgom.

Javaslom, tedd te is.

És persze, ha bármire szükséged van, megosztanál, vagy kérdeznél bármit, szívesen állok rendelkezésedre, amennyiben tudok segíteni. És amennyiben módomban áll, válaszolok is.

Olyan egyszerű az egész: kérdezünk és felelünk, egymásra nézünk, kezet fogunk, vagy csak egymásra gondolunk a szeretet viszonyulásának alapélményével, és az egység tudatosságával. És kicserélődik, aminek ki kell. És semmi másról nem is szól a létezés valójában. Csak az áramlásról. És még mindig nem értjük.

Isten tényleg nagyon türelmes.

2. Kérlek tedd vissza a kérdéseim arra a helyre, ahová én küldtem, és szüntesd meg ezt a blogot. (nem értek hozzá.) Aki tud vagy szeretne írni nekem, ott is tud, és én nem döntöttem úgy, hogy ezzel a kérdéssel nyitok egy blogot. Majd ha úgy érzem, megteszem. A nevemben viszont máskor, kérlek, ne tégy ilyet.

De ha neked tetszik az ilyesmi, szívesen kitalálok a nevedben egy témát, és felteszem, rendben?

Namaszte

Az szerinted miért van, hogy nem végzek el egy kurzust, pl. a gyors-tanulásról, és mégis egyszer csak felfedezem, hogy spontán képes vagyok rá?

Azért kérdezem, mert már többször jártam így. Egyszer egy tanítást, amiről SOHA NEM HALLOTTAM AZELŐTT, a maga teljességében leírtam négy oldalban, KÉT NAPPAL AZELŐTT, hogy a tanító leadta. Annyit mondott el, hogy arról lesz szó.... Csak úgy megvilágosodott. :)

Ott persze elakadt a lélegzetem.

Így utólag, asszem az Akashából kerestem ki a megfelelő "könyvet". Merthogy egy merő ihletettségben írtam. De hogy találtam rá ennyi információ közül? és spontán, úgy, hogy senki nem tanította?

Szerinted mi az oka ennek?

Köszönöm a válaszod!

Namaszte