Nagyon szépen írtad!
Jó volt olvasni!

Üdv.!
Dori

Szia!

Én már ahogy megszólítottál, "elolvadtam". Nagyon kedvesen szólítottál meg.

Nagyon tetszett ez a mondatod:

" Megfigyeltem saját magamon, ha van olyan rész valakiben, ami zavar, vagy nem tudom elfogadni, akkor az bennem sincs a helyére téve."

Azt hiszem, ebben van a válasz kérdésemre. Innen fogom tudni, hogy megtagadok-e valamit magamból!

Köszönöm!!!

Nekem nagyon fontos az, hogy tisztában legyek azzal, ami történik bennem, körülöttem. Fontos, hogy tisztán lássak mindent. És én nagyon örülök mindig, ha tisztán látok! Nem számít, Ki, vagy Mi segít ehhez hozzá. Az sem számít most nekem, mit látok, csak lássak!

Úgyhogy nagyon hálás vagyok Neked!

Mert a tisztán látással ajándékoztál meg engem!

És hálás leszek mindenkinek és mindennek, aki ezzel nap, mint nap megörvendeztet!

Szóval őszintén köszönöm, Drága Buddhanita!

Kellemes napot kívánok Neked is!

Üdvözlettel és sok-sok hálával:
Dori (Pandora)

Volt alkalmam csoportos órát tartani.
Az én tapasztalatom az volt benne, hogy remekül tudnak a gyermekek csapatban munkálkodni, HA! mindenki tudja a helyét, tudja, mit rakjon bele magából, tehetségéből. És itt jön be a tanár szerepe a dologba:

Nem elég azt mondani: " Gyerekek tessék, itt van ez meg ez, oldjátok meg együtt, ahogy tudjátok!"
NEM. A tanár mindenkinek kioszt feladatokat, megfigyelése alapján, kiben mit lát, MAJD! ezeket a feladatokat felcseréli a gyermekek között, legyen mindenkinek alkalma megélni a másik feladatát is. Az eredményeket végül megbeszélni, DE! nem megítélni, hogy ki miben volt jobb. A figyelmet nem az eredményre kell koncentrálni!
Pl.:
Ha valaki "hiba " nélkül old meg valamit, ezt lehet mondani: "Látjátok, ha ezt és ezt csináljuk, ez történik." Nem keverjük bele a személyiséget a történésbe. A gyerek nem szokja meg, hogy bármit is a dicséretért, vagy figyelemért csináljon, hanem azért, mert azt élvezi, örömét leli benne. Magáért. Figyelmet és dicséretet folyamatosan kapjon a nevelőktől, társaitól, anélkül, hogy koldulnia kéne.

HA valakinek nem úgy sikerült a tette, ahogy azt várta volna: " Látjátok, ha ezt tesszük, ez történik, mert ennek és ennek a használata ( vagy nem használata ) ezt hozza ki ebből és ebből. " Nem a gyerek tettét ítéljük meg!!! Nem a személyt, hogy: " figyelj, TE ezt rosszul csináltad. " NEM! Csakis a puszta történést FIGYELJÜK meg.

Hát igen...nem a rendszert kellene alakítgatni...hanem a tanároknak kellene folyamatosan fejlődni...
Önismeret...nem, elcsépelt szó az már, nem ismereteket kell gyűjteni magunkról, nem...az végtelen folyamat lenne!
ÖNMEGLÁTÁSRA van szükség! Látni mindig, hogy mi van bennem és a gyerekben, és azt megfigyelni (ítélet nélkül), és abból a legtanulságosabb dolgot kihozni.
Előbb belül kéne változni minden olyan tanárnak, aki arra panaszkodik, hogy ebben a rendszerben már nem bír a gyermekekkel...rendszert erre nem is lehet felállítani. Minden pillanatban más kell...akár az Életben : )

Szia!

Remek téma! Csodálkozom, eddig miért nem írtak hozzá...én is most találtam csak rá.
Nekem is nagyon hasonló tapasztalásaim vannak, voltak. Teljesen átértékelődött bennem a testvér és nem testvér fogalma. Olyannyira, hogy el is vetettem ezt a két szót. Számomra már nem léteznek.

Apa, anya, testvér, nagyszülők...
Felnőttem! És így családtagjaim megszűntek, mint apa, anya és testvér létezni. Úgy tekintek rájuk, mint önálló lényekre, akiknek megengedem, hogy arra fejlődjenek, amerre akarnak...Nem várok el Tőlük semmit. Nem tekintem őket családtagjaimnak sem, nem könyvelem el őket, nem zárom őket a családtag skatulyájába.
Nem várom már el, hogy arra tartsanak, amerre én. Saját magam boldogsága érdekében. Így nem csalódhatok bennük, és nem kényszerítek rájuk viselkedési mintákat. De, ha kell, és szükség van Rám, ott vagyok. És Ők is.
Barátok....igen, az életem olyan rokonlelkeket hozott elém ( vagy vonzottam be ), akikkel szorosabb a kapcsolatom spirituális és érzelmi szinten, mint akár bármelyik családtagommal. De nem bánom.

És ahogy fejlődöm, úgy jönnek újabb és újabb barátok, és tűnnek el, vagy minősülnek át a régiek...de ezt is hagyom..., hagyom, hogy megtörténjen......mert nem is tehetek mást. Szenvedni már nem akarok többet. Ami van, azt élem meg a lehető legteljesebben.

Szóval én most úgy vagyok, hogy a családtagjaimmal igyekszem ismeretlenként bánni. Úgy teszek, mintha nem ismerném őket. Figyelmem így fenn marad irányukba. Hiszen akit, amit kiismerünk, arról figyelmünket levesszük...és amiről/ akiről levesszük, az meghal számunkra ( nem tápláljuk energiával ).
A barátaimat és embertársaimat pedig igyekszem családtagként kezelni, nem ismeretleneknek, így megnyitom szívem, és valódi természetem előttük. Igyekszem nem rejtegetni, de nem is mutogatni.

Ennyit tudtam hozzá szólni. De ez még változik bennem. Most ez van. Holnap meg, ki tudja!
De egyet biztosan tudok és érzek: az én kezemben van a döntés, hogy ki iránt mit akarok érezni. Az érzéseimért én vagyok a felelős. Nem a családtagjaim, a barátaim, stb. ÉN!

Köszönöm, hogy leírhattam!