Marcsi, hogy érzed, van jogod élni? Van jogod megkapni azt, amit szeretnél? Szerinted megérdemled?

Az áldozati szerepet könnyű átvenni családtagjainktól. Ha jól emlékszem, írtam egy történetet erről a családfelállítási esetekben.

Úton-útfélen belebotlok abba a kérdésbe, hogy vajon a saját életemet élem-e? Úgy tűnik, mindenki azt akarja. És ez így helyes. Akkor tudod kibontakoztatni a benned lévő tehetséget, ha te, Te vagy. Ehhez kapcsolódik a következő történet.

Egy kedves barátom érdeklődött a családfelállítás iránt. Elmondta, hogy a testvérének akar segíteni, mert úgy látja, hogy ismétli az édesapja életét. Megkérdeztem, hogy hány éves a testvére?
- 32 – válaszolta.
- Tehát már felnőtt.
- Igen. – felelte – Tudok rajta segíteni?
- Mért TE akarsz rajta segíteni? Talán szellemileg korlátozott?
- Nem. Úgy rendben van.
- Akkor szeretném, ha tudnád, - kezdtem a magyarázatot – hogy egy felnőtt ember életébe ilyetén való beavatkozás („majd én megjavítalak”) a személyiségi jogok megsértésének kategóriájába tartozik. Értem az aggódást, nagyon rossz nézni, ha szerettünk boldogtalan, és elszúrja az életét, és ami a legszörnyűbb, az a tehetetlenség. Az együttérzés és a szeretet arra sarkallja az embert, hogy minden lehetőséget megragadjon a segítségnyújtásra. A kérdés, hogy ez kinek a szeretete? Testvéri szeretet, vagy inkább anyai?
- Azt hiszem, inkább anyai. – válaszolta némi gondolkodás után.
- Tehát anyai szeretetet érzel a testvéred iránt. Miért vetted át a családban az anyai érzést, szerepet? Talán édesanyád lelkileg nem tudott részt venni az életetekben? Talán az ő családjában történtek olyan drámai események, amelyek lekötötték őt lelkileg?
- Igen, 10 éves volt, amikor meghaltak a szülei, és egy nagynéni nevelte, akit nem nagyon szeretett. A testvére is csecsemőkorában halt meg.
- Akkor érthető, hogy miért nem tudott veletek lenni, és te szeretetből átvetted a szerepét. Vagyis nem tudod a saját életedet élni, de azt tudnod kell, hogy testvéred anyja sem lehetsz, hiszen ugyanolyan gyerek vagy mint ő. Annyit meg tudunk tenni a családállításon, hogy édesanyádat behozzuk a családi lélekbe, és te felszabadulsz egy olyan szerep alól, aminek megfelelni állandó kudarc és lehetetlenség, és így élheted a saját életedet.
- Értem. – válaszolta – Akkor majd még telefonálok.
Így váltunk el.

Szerintetek rászánja-e magát, hogy leteszi a felvett szerepet, vagy továbbra is éli azt az életet, ami nem az övé, ezzel vállalva, hogy nem tudja majd megvalósítani azt, amire hivatott lenne?

Gondold végig, vagy kérdezd meg a szüleidtől, hogy a családban volt-e valaki, aki ilyenfajta veszélynek volt kitéve. Akár távolabbi rokon is szóba jöhet, és dédszülőkig visszamenőleg. Ilyen történetet nem nehéz találni, hiszen a nagyszüleink a háború idején éltek, és ebben az időszakban gyakori volt a hasonló esemény.

Az ilyen erős félelmek generáción keresztül hatnak az családtagokra, minél szörnyűbb a dolog, annál tovább (akár 7 generáción keresztül is) Az is előfordulhat, hogy a családtagok közül volt valaki erőszakos, és te az áldozat érzéseit éled, mintegy behozva őt a családi lélekbe.

Ez egyébként családfelállítással könnyen ellenőrizhető, és feloldható.

Minden viselkedésnek, gondolatnak, érzésnek jó célja van. Amikor ezt először hallottam, abszolút kétségbe vontam a valódiságát. Aztán sikerült megtapasztalnom, hogy valóban így van. Egy triviális példa: a félelem jó célja a védelem.

NLP-ben (Neurolingvisztikus programozás) sikerült ezt teljes egészében átélnem. A módszer lényege, hogy átéljük a „megváltoztatandó” érzést, - mintegy tőlünk külön álló résznek tekintve - és magunkba figyelve megkérdezzük, mi a jó célja? Hagyjuk, hogy előjöjjön egy válasz (érzés, kép, vagy hang formájában). Tesszük ezt addig, amíg van válasz. Például, a félelem. Mi a jó célja? Védelem. És a védelemnek? Mondjuk biztonság. És a biztonságnak? Nyugalom. Stb, stb. Általában a legvégén valami spirituális érzés jelentkezik: Egység, Szeretet, Harmónia, és a többi.
Előfordul, hogy az első néhány válasz negatív (szétszedni, elpusztítani, megsebezni,…), de ha elég sokat kérdezünk, mindig jó cél derül ki a végére. Csak kitartás. 

Konkrétan nekem az volt a gondom, hogy miért olyan helyzeteket (embereket) vonzok, be, amelyek csalódással végződnek?

A gyakorlatnak csak a lényegét írtam le, de így is meg lehet próbálni, kideríteni az érzések jó célját. És ekkor érdekes felfedezésre tehetünk szert: nincs ellenség. 

Néhány NLP-s előfeltevés, ami nem biztos, hogy igaz, de bizonyos helyzetekben érdemes, úgy tenni, mintha valóság lenne.
1, Minden viselkedés hasznos valamire, valamilyen környezetben.
2, A viselkedés célja nem azonos a cselekvéssel, - a viselkedés célja mindig jó
3, Mindig a legjobbat választjuk. Cselekedetünk mindig a legjobb a lehetőségeink közül.

(Nemzetközi NLP Alapítvány, Murányi Péter, 1993-1996)

U. i.: Akkor hatásos a módszer, ha saját érzésről van szó, és nem átvettről. Bár az átvettnek is van jó célja! :) De még milyen....!