A megbocsátás most biztos örül…:)

…..egy rendkivüli eszközünk az életünk gubancainak feloldásában. A bántó és a bántott számára egyaránt. - A bántó számára az igazi feloldozást az jelenti, ha belátja, hogy hibázott és vállalja a felelősséget a tettéért. Ebben az esetben nem az áldozattól függ a lelki békéje, hanem saját magától.

….. Magunknak kellene a legtöbbször megbocsájtanunk…. - Ez így van. És ha elismerem, hogy hibáztam, és vállalom a felelősséget, akkor a lelkem megnyugszik, akármi is történik ezután.

Változatlanul az a véleményem, hogy a megbocsátás célja elsősorban az, hogy mi érezzük magunkat jól. Akár úgy, hogy nem engedjük meg magunknak a negatív érzéseket, akár úgy, hogy csodálattal néznek ránk:”milyen jó ember!”

Csatlakozom ahhoz, hogy mindent ki kell próbálni. Vajon az „áldozatnak” az okoz-e nagyobb megkönnyebbülést, hogy megbocsát a „tettesnek”, vagy az, ha a „bűnös” vállalja a hibáját? És a „tettesnek”?

Ha nagyon szeretnénk „megbocsátani”, akkor az is járható út, ha beismerjük a saját szerepünket a baj létrejöttében. Így levethetjük az áldozat szerepét, ami csak hátráltatja a megoldást, és az egymáshoz való közeledést. Ha viszont beismerem, hogy én is aktív közreműködő voltam a probléma keletkezésében, akkor újra egyenrangúak vagyunk. (pl. párkapcsolatban)

Azt én is mindenképpen hangsúlyozni szeretném, hogy nem mindegy, hogy valaki megcsalt, vagy elütötte a rokonomat.

A megbocsátás nagyon nemes szándék, és egy módszer arra, hogy ne kelljen átélnünk olyan fájdalmas érzéseket, mint megbántottság, kiszolgáltatottság, kétségbeesés, félelem. Azzal, hogy ezt a módot választja valaki, mintegy felülemelkedik a "bántón", magasabb rendűnek érezheti magát, és ezzel együtt sebezhetetlennek. A negatív érzelmek ilyen fajta elfojtása akár betegségeket is okozhat. Aztán mindenki csodálkozik, hogy: "milyen jó ember volt az illető, és mégis milyen beteg." Ezek kisebb dolgokra vonatkoznak.(elfelejtette a születésnapomat, nem vett kenyeret, elköltötte a nyaralásra szánt pénzt, stb)

Ha nagyobb esemény tettesének bocsátunk meg – az egyrészt a saját lelkünk megerőszakolása megint csak a fájdalom elkerülésére – másrészt a következő generációból valaki majd bosszút áll.

Egy példa: Egy nő nagyon ingerülten viselkedik a férjével (aki ugyancsak részt vesz a családfelállításban), a csoport más résztvevőivel szemben azonban na¬gyon nyitott és empatikus. A férjével szembeni viselkedése tehát nem illik hozzá, és a csoport egyetlen tagja sem érti, hiszen a férj nagyon megértő és fegyelmezett.
A családfelállítás során a következő kép alakul ki: a nő apjának (amikor a páciens még kisgyermek volt) szeretője volt, akit gyakran magával vitt a családi nyaralásra is (a család vidéki házába). A feleség szeretettel fogadta a férjet és a szeretőjét, és magától értetően kiszolgálta őket. Ahelyett, hogy tiltakozott volna, tiszta és ártatlan maradt. (Hellinger megjegyzése: „Óh, mennyire gonosz ez az ártatlanság!")

„A hatása ugyanis rettenetes. Az anya túl jónak tartotta magát ahhoz, hogy rossz legyen. Ha rossz lett volna a férjéhez, akkor bekövetkezhetett volna egy feloldás: kibékülés, vagy szakítás, így azonban azt játszotta, hogy a másik kettő felett áll, ám a megfelelő érzelem (amely megmentette volna a helyzetet) a férj iránti düh és a negatív hozzáállás lett volna. Joga lett volna rá. Miután azonban nem tett semmit, és elfojtotta az érzelmeit, ezért most a rendszeren belül eltolódtak ezek az érzések, mégpedig az anyáról a lányra. Az ilyen érzések mindig a leggyengébbnél jelennek meg. A lány átveszi az anya elfojtott dühét: ez az alanyi eltolódás. Emellett kialakul a tárgyi eltolódás is: a lány nem az apja ellen éli ki ezt a dühöt, ahol ez helyénvaló lenne, hanem a férje ellen, aki alkalmas is erre, mert nem tud védekezni, mert szereti a feleségét. Ez az úgynevezett olcsó megoldás. Az igazi megoldás az lenne, ha a nő meghajolna a szülei előtt, és azt mondaná: »Elfogadom, ahogy ezt a helyzetet kezelitek.«" (G. Weber:Zweierlei Glück [Kétféle boldogság], Heidelberg, 1995,155. o.)

"Ez hogy illeszthető ebbe az adok-kapok kiegyenlítek témába?" - A válasz röviden: sehogy.

Na, végre.....! :DDDD Hát ez nagyon jó volt!

Még nem döntöttem el, hogy viccelsz, gúnyolódsz, vagy komolyan beszélsz. Esetleg mindhármat... :) De lényegében mindegy, a tapasztalati tényeken ez semmit nem változtat.

Ha valaki észreveszi, hogy sokat adott, és a másik nem tudja viszonozni, és fontos a kapcsolat, akkor érdemes leállni. A tapasztalat azt mutatja, hogy az "adós" el fog menekülni a kapcsolatból. (A hálátlan)
De ha az adónak az a fontos, hogy önmagáról el tudja mondani, hogy milyen nagyszerű, önzetlen ember, és ezzel szeretné kivívni mások csodálatát, és szeretetét, akkor adjon bátran minél többet, minél többször, de nehogy elfogadjon bármit is. Inkább a másik legyen lekötelezve, mint ő.

Ugyanakkor ezzel is minden rendben van, ha tudatosan vállalja ezt az illető. És azt is, hogy az emberek elmaradoznak mellőle, vagy "kihasználják"
Egyszerű a történet: hangosan a tükörbe nézve ki kell mondani, hogy "én ezt így csinálom, nekem ez megéri és vállalom a következményeit". Ennyi. Nem kell ebből nagy ügyet csinálni.

"....hosszú távú esetleges visszatérülésű befektetésnek tekintem ..." - Nincs rá garancia, hogy megtérül.
"....vagy eleve úgy adok , hogy a csereérték ellensúlya maga az adás öröme ...." - Ebben az esetben csak magadra gondolsz. Lehet, hogy neked nem gond ha Porschét veszel a kedvesednek karácsonyra - pusztán adás öröméből - de ha fontos a kapcsolat, akkor csak akkor tégy ilyet, ha ő Mazda MX5-tel tudja viszonozni. Fontos, hogy őt ne hajszold olyan adósságérzésbe, ami miatt elmenekül. Nem rólad szól a történet, hanem arról, hogy mit váltasz ki a másikból. Érdemes csak annyit adni, amennyit a másik viszonozni képes.

Ha már családállításról van szó, a teljes képhez hozzá tartozik, hogy ha valaki nem tud leállni az adással, lehetséges, hogy valamelyik családtagja helyett ad. Ez annyit jelent, hogy régen történhetett olyan esemény, ahol valamelyik őse nem egyenlítette ki az adósságát, és ezt most a következő generációból ő vállalja magára.