Én jelentkeztem a facebookon. :)

Nos, ha biztos vagy benne, akkor mesélek valamit.

Képzeld el, hogy az üzlet, ahova szívesen jársz, öt kilométerre van a lakásodtól. Eljuthatsz oda busszal, villamossal, kerékpárral, vagy gyalog. De te mindig gyalog mész. Van választási lehetőséged, és te mindig úgy határozol hogy gyalogolsz

Ennek természetesen megvan az oka: szép a táj, vagy kirakatokat nézegethetsz, esetleg találkozhatsz séta közben kedvenc királyfiddal, vagy jó mozogni. Végül is mindegy miért, a lényeg, hogy van módod választani, és te a gyaloglást választod.

Vagy képzeld el, hogy a középkorban élsz, egy tanyán, és nagy távolságra van a kút. De csak gyalog tudod megközelíteni, nincs más út. Nos, ez a sorsodhoz tartozik. Mert nem tehetsz mást. Gyalog kell menned.

Viszont ha több dolog közül választhatsz, akkor az a te döntésed, mit teszel.

Ha valaki balesetben meghal, vagy megrokkan, esetleg betegen születik, akkor nincs mit tenni, történt, ami történt, megváltoztatni már nem lehet, - tehát ez a sorsa.

De ha van alternatíva, akkor a mi határozzuk meg, hogy mit teszünk. Hiszen adott esetben a választási lehetőség is sorsunkhoz hozzá tartozik.

Még egy kérdés Zsuzsi: valójában azt szeretnéd tudni, hogy a jelenlegi állapotod a sorsod, vagy nem a sorsod?

Hellinger erre azt mondta egyszer:

"Szenvedni könnyebb, mint cselekedni

Sok páciensnek - olyanoknak is, akiknek pedig valamilyen betegség az életüket fenyegeti - nehezére esik felvennie azt a belső beállítódást és kimondania azokat a megoldást jelentő mondatokat, amelyeket a terapeuta megad neki.

Hellinger meglátása szerint szenvedni könnyebb, mint cselekedni. A lélekben ugyanis mágikus jellegű elgondolás van arra vonatkozóan, hogy mi is a szeretet: „Az a szeretet, ha olyanná válok, mint a szüleim", vagy „az a szeretet, ha úgy viselkedem, mint a szüleim". Ha én is az ő sorsukat követem, az jelenti a gyermeki szeretetet. És „titokban az az elképzelés gyökerezik bennünk, hogy akkor teszünk jót a szeretteinknek, ha szenvedünk és meghalunk értük, még akkor is, ha ők maguk már régen meghaltak".

Ez mágikus elgondolás, ám egyúttal naiv is, mert az következik belőle, hogy nem is kell cselekednünk. Egyszerűen átadjuk magunkat a sorsnak, és elvárjuk, hogy a boldogtalanságunk teremjen meg minden megváltást.

A megoldás viszont erőt és cselekvést igényel. „Megmaradok önmagamnak, és bízom benne, hogy áldotok akkor is, ha megmaradok önmagamnak." A mágikus jellegű gondolkodásmóddal összehasonlítva ez vallásos gondolkodás a szó legmélyebb értelmében: elszakadunk attól az elképzeléstől, hogy szenvedéseinkből valamilyen megváltó erő keletkezne, és a világ felé fordulunk, elfogadva annak játékszabályait.

Valahányszor a boldogságra gondolok, amit a szenvedés okoz, mindig egy fiatal nő jut eszembe, aki konzultáción keresett fel. „Nemigen tudok fizetni, valószínűleg nem is jövök többé önhöz" - mondta köszönésképpen. Több öngyilkossági kísérlet volt már a háta mögött, és miközben erről beszélt, valósággal sugárzott az arca. Aki ránézett, azt hihette, hogy lottófőnyereményről számol be, vagy arról, hogy egyálomlovag lépett be az életébe.

Valójában azonban azt adta elő, hogy teljesen depressziós, elveszítette az életkedvét, tíz éve járja a pszichoterápiákat és a pszichoszomatikai klinikákat, teljesen „padlót fogott" -mégis szinte ragyogott közben! Megkérdeztem tőle, hogy mi történne, ha valami csoda folytán minden problémája megoldódna. A felvetéstől szomorúság költözött a szemébe. Elszótlanodott. Rövid tétovázás után erőtlen hangon így válaszolt: „Érvénytelenítenem kellene a rokkant nyugdíjazásomat, és munkát kellene vállalnom. Talán még partnerkapcsolat kialakításán is gondolkodnom kellene."

Ekkor megharagudott rám: „De hát badarságokat beszél! Soha nem történnek ilyen csodák! Tíz év óta nem tud meggyógyítani sem orvos, sem terapeuta, magának sem fog sikerülni! Jó is volna! Rajtam már nem lehet segíteni!" - kiabálta. Nyilvánvalóvá vált, hogy csak azért keresett fel, hogy megerősítsem, mennyire kilátástalan a helyzete. Ez a gondolat némi vigaszt nyújtott számára.

Akinek olyanok a reakciói, mint ennek a fiatal nőnek, az - Hellinger kifejezésével élve - „szisztematikusan kötődik". A fiatal nő „gyermeki lelkülete" egyértelműen boldog volt, amiért szolidaritást érezhet egy rossz családsors iránt.

Nem tudom, hogy milyen események vezették őt idáig, mert vonakodott beszélni a családjáról, és aztán később nem jött többé. Még az erősen kedvezményes honorárium is túl drága volt neki. Pedig érdemes lett volna...

A tapasztalatok szerint akik boldogtalanságuk és kínjaik elbeszélése során sugárzanak a büszkeségtől, azok tudattalanul szolidaritást vállalnak a család valamely más tagjának keserveivel. Aki viszont boldog akar lenni, annak meg kell szabadulnia a gyermeki jellegű lelkülettől."
(T. Schäfer: Ami a lelket megbetegíti..)