Apukám, az én apukámmal.. - ilyenkor nagyot sóhajtok.. Tudom, hogy rendbe kell hoznom.. 1,5 évvel ezelőtt nagyon is érdekelt a téma, hogy rendbe hozzam azt, amit nem is én rontottam el. Feladatomnak éreztem. De ő kibújt a nyilvánvaló próbálkozásom elől, én meg megnyugtattam magam, hogy mindent megtettem..

Tudom nem így van. Nekem kell megtanítanom dolgokra, amiket ő nem tud, vagy fél tudni, ill. megismerni vagy felismerni vagy elismerni? Nehéz eset, mintha menekülne a szeretet elől, vagy lakna benne valami, ami nem ő, és az erősebb a jó oldalánál... Pl. nem tudja elviselni az égő gyertyát. Nem tudja kimondani, hogy szeretlek.. Ha szeretettel fordulok felé, tudom, hogy értékeli, és mélyen örül neki, mégis igyekszik erről tudomást sem venni.. Nem rossz ember, csak olyan kis buta. Nem tudja felvállalni, ha hibázik, nem látja be, hogy eltévedt. Ezért nem is haragszom rá, amiért annyiszor bántott a butaságával. Persze sokáig tartott ezt feldolgoznom, hogy így tudjak róla beszélni.

Egyszer majd eljön annak az ideje, hogy a tanító szerep megforduljon.. Amikor elég erős leszek ahhoz, hogy ne forduljak el sírva az első meddő próbálkozásoknál. De ahhoz még érnem kell. Még élnem kell, és tudatosítanom, hogy nem jobb ha egyszerűen elfordulok.

És néha komolyan aggódom, hogy nem lesz időm! Mégis remélem, hogy eljön az ideje.

Nes

Szia,
vártam a te válaszod is, és lám, nem feledkeztél meg rólam. :)
Igazad van mindenben, amit leírtál. Én is már régen így gondolom, hogy úgy választunk pár, ahogy írtad.. Ez az én esetemben kicsit más, mert ezt én nem hallottam, nem mondták, hanem megtapasztaltam.

Nekem nagyon rossz a kapcsolatom az édesapámmal. Erről aligha én tehetek, de ez van, talán miatta tanultam meg sokat az életről, rossz volt hozzám, de tudom hozzá se voltak jobbak, és ezért nem is haragszom már rá. A szüleim elváltak 4 éves koromban. Engem és a nővéremet a bíróság apámnak ítélt - ott több volt a jómód... A nővérem pár év múlva elköltözött édesanyámhoz, én maradtam.. rengeteget lehetne erről írni, a lényeg hogy 15 évesen én is elköltöztem anyukámhoz, mert majdnem ideg összeroppanást kaptam.

Az anyagi jólét után szegényes körülmények közé költöztem, de a lelki béke fontosabb lett számomra. Persze nehéz volt, de már mosolygok rajta. Apámmal nem is beszélek, ő egy külön karakter, sok sok rossz tulajdonsággal, amikkel engem tudtán kívül sok mindenre megtanított..

16 évesen elkezdtem járni egy fiúval, akivel 1,5 évig gyötörtük egymást. Nem mondom, hogy én hibátlan voltam, de mit várhatunk egy 16 évestől az első kapcsolatában. Azt vettem észre egy idő után, hogy már megint ugyanott vagyok. Csak most nem az apám, hanem a párom nyom el - nem is tudom mi a legjobb szó egyébként -..
Ekkor megtörtént a felismerés, hogy bár szentül hittem, megtanultam apám jelleméből mindent, az élet újra próbára tett, és 1 év után vettem csak észre, hogy megkerestem magamnak újra azt az életet... Tanultam belőle, és továbbléptem.
A mostani párom teljesen más. Ő másképp tanít, persze tudtán kívül, egészen más dolgokat.. Ő sokkal jobb nálam, olyan jó indulatú, és ha belerúgnak, úgy csinál, mintha nem vette volna észre, szinte naiv. (Bár erről már írtam, minek tudható be szerintem) Nem bosszúálló, nyugodt a leghihetetlenebb helyzetekben is, amit néha már érdektelenségnek is titulálhatnék.. Én tanulom az ő jóhiszeműségét, ő meg tanulja tőlem, hogy kiállok magamért. .. vagy valami ilyesmi..
Azt hiszem én már nem keresem azt a mintát, amiben felnőttem.. Sőt, próbálom elkerülni azokat a hibákat, amiket amíg felnőttem, a környezetemben elkövettek, vagy éppen amit ellenem követtek el. Hangsúly az igyekszem alatt van...

Na igen, és valóban sok a hasonlóság a leendő anyósom és köztem... ez így van... De amit közös rossz tulajdonságnak vélek, azokat igyekszem legyőzni.. nyár óta erre is odafigyelek...

Nes

Tudod, köszönöm, hogy leírtad a másik oldalt, de már csak abból is látszik, hogy itt vagy, gondolom, te nem sulykoltad a kisebbik gyermeked életébe, hogy ő átlagon aluli lenne ez miatt. Én nem hibáztatom a szüleit, mert tudom, mindennek megvan a miértje, és egyébként sem ítélkezem... Csak kifogásolom, hogy az idősebb gyerek volt az ész, és a párom pedig csak a hülye. Szerintem ez iszonyatok komplexust okozott neki, hogy rajta töltötték le a hétköznapi stresszt azzal, hogy lealacsonyították, és ezzel korlátokat beszéltek bele. Ezt nekem rossz látni, mert még ma is így van. Te, mint szülő, láttad a gyermeked képességeit, de gondolom nem bántottad ez miatt. És igen, valóban bizonytalan vagyok, hogy helyesen akartam-e az ő problémáját megoldani. De ha egyszer ezt az egy utat láttam arra, hogy bebizonyítsa magának, igenis képes bármire.. És végül is nem bánom..
És bizonytalan vagyok, nem abban, hogy az ő képességei ne lennének olyanok... tudom hogy meg tudja csinálni, és amikor épp velem van és volt, mindig izgatottan várta az első napokat, az anyagokat keresgélte a neten, és ahogy én láttam jó érzéssel töltötte el, hogy megpróbálja. Viszont amikor a szüleivel találkozott, utána nem szólt semmit, pesszimista lett, és szinte már bánta a beregisztrálást... bár ezeket nem mondta, láttam a gondterheltségén.. persze utána fellelkesítettem és a 10. kör után ma már nem hagyja, hogy befolyásolják ez ügyben, csak teszi amit kell a sulival kapcsolatban..
Viszont ami aggaszt, hogy amíg ide jutottunk, nem válogattam az eszközöket. Én kerestem ki a szakokat, amikről azt gondoltam érdeklik, én töltöttem ki a jelentkezési lapját... stb. persze ott volt végig velem. kicsit erőszakos voltam, mert mérges voltam a ötlet szülői reakciója miatt. Egyszer sem mondtam, hogy kötelező, csak ő nem mert mást mondani, mert annyira szeret, és bízik bennem, hogy a kedvemért el is végzi, ha arról van szó..
Önző voltam? Sajnos erőszakos voltam, amit azzal takartam, hogy kedvet adtam neki hozzá... Utólag nem tudom, hogy helyesen cselekedtem-e attól függetlenül, hogy jól vagy rosszul sült-e ez el. Mert szerintem jól alakul... Viszont tudom, hogy manipulálom, méghozzá nagyon. Úgy forgatom a szavakat, úgy teszem fel a kérdést, úgy adom elő a saját akaratomat, hogy többnyire úgy jön le, mintha ő akarná, néha mintha ő is akarná, egyszer-egyszer meg csak tudom nem mer nemet mondani, mert 18 éves fejemmel régen nem tartózkodtam akár hisztit is alkalmazni.. És itt nem komoly dolgokról van szó, hanem hétköznapi komolytalan döntésekről. Nem hiszem, hogy kihasználnám. De ha döntünk, akkor inkább én teszem. Félek ebből hosszú távon baj lesz... Félek, hogy ezzel rombolom a kapcsolatunkat, ráadásul nem mindig tudatosan csinálom.. Lehet ebből nagy baj? Mennyire komoly a helyzetem? Vagy ez természetes? Belemászok a gondolataiba, már csak úgy képes dönteni, hogy rám gondol közben. Én is, csak nem tudom, hogy ez azért van-e nála, mert ennyire szeret, vagy mert én ehhez szoktattam hozzá? Megkérdeztem tőle és ő azt mondja, a világért nem bántana meg, de akkor már nem vagyunk őszinték egymáshoz, mert én ennyire erőszakos és uralkodó vagyok.. Mert ismerem magam, ez így van akkor is, ha én ezt ártalmatlan dolognak könyvelem el.. Értitek mire gondolok?
Köszönöm a válaszotokat, jó olvasni. Várom kíméletlen véleményeteket.

Nes