A pap egy tinédzser fiút gyóntat:
- Atyám, vétkeztem szóban, tettben és gondolatban... Lefeküdtem egy lánnyal, pedig csak fél órája ismertük egymást...
- Te vagy az, Tamás fiam?
- Igen, én vagyok, atyám.
- Na akkor mondd el nekem: ki volt az a lyány?
- Nem mondhatom el, atyám, vigyáznom kell a jó hírére.
- Ugyan már! Nekem mindent elmondhatsz!
- Tudom, de ezt nem.
- Na... Ki volt az? A Kovács Eszter?
- Nem mondhatom el...
- Hát akkor a Szabóék lánya, a Kati?
- Nem mondhatom el...
- A Kis Judit volt innen a szomszéd utcából?
- Nem mondhatom el...
- Nagyon véded te azt a lyányt...
- Makacsságodat azzal büntetem, hogy fél évig nem jöhetsz a templomba ministrálni!

Odakinn - fülig érő szájjal menve, - találkozik a fiú az egyik haverjával:
- Na mi volt a papnál?
- Kaptam fél év szabit meg három tuti tippet!

Amikor készen vagy rá, akkor támogatni fogunk!, kérünk Neked védelmet, imádkozunk a kisiklások elkerüléséért... hiszek benne, hogy többen erősebbek vagyunk!

Puszi és legyen szép napod!

Mindenkinek legyen nagyon szép napja!

szeretettel: Marcsi (bár a barátom May-nek hív, az sem rossz:)

Misztikusat vagy lényeket én sem látok, csak különböző színeket. A legintenzívebb szín amit sikerült látnom az egy földöntúli tisztaságú lilás-rózsaszín (őrangyal meditációban, testen kívül) és ahogy visszaengedtek a Földre, láttam magam alatt a lágyan fodrozódó tengert, a sziklákat, a mélységet, .. picit megijedtem, ezért jóságosan egy csónakot is alám tettek, megható, gondoskodó szeretettel.

Állítólag a tudati hozzáállásunktól függ, hogy mit látunk, s a színek egy valódi, másik dimenzióbeli kapcsolódásunkat jelentik, jelenthetik.

Álomképben ennél többet is mutattak már (a legelső Földre érkezést, az életfeladatom lényegét, a sorsfordulóimat, jövőbeli fordulatot)

Anita! Megértem az ijedtségedet, a benned felmerülő kérdéseket!
Az mindenképp jó, ha a megőrüléstől való félelmen dolgozol, de ez állítólag egy természetes védekező mechanizmus bennünk, mert minden kapu átlépése veszélyekkel jár, s a kapuőr így vigyáz ránk.

Az, hogy a témát felvetetted, számomra azt jelenti, hogy itt az ideje, hogy újra gondolja arra, hogy megnyílhat számodra a lehetőség. (Jó lenne még leásnod oda, hogy mik a motivációid, mert ha önzetlenek és tiszták, akkor nem történhet bajod!)

Én hiszek és bízom abban, hogy a Felsőbb Énem, a legbölcsebb belső mesterem, mert jobban ismer mint én önmagamat, tehát rábízom, hogy minek mikor kell megtörténnie, mikor vagyok rá elég érett. Azt tapasztalom, hogy nekem csak a lehetőségét kell elfogadnom annak, ami történhet, s ő a többit már intézi nekem, a legjobb módon. Tőlem nem is vár mást, mint egy elhatározást, egy döntést, a lehetőség megadását, az elköteleződést.
Amit tenni szoktam mostanában, hogy a hitemet próbálom erősíteni, mert ez sok mindentől (talán a megőrüléstől is, hiszen bennem is van néha ilyen félelem) megóv, úgy gondolom.
Amennyire tudom erősítem a hitemet önmagamban, embertársaimban, a természetfelettiben.

Ha elfogadsz tőlem egy jó tanácsot, akkor azt ajánlanám, hogy dolgozz azon is, hogy rögzüljön Benned,
hogy minden hatalom és erő adott a számodra, hogy irányísd az energiákat (ahogyan akarod) és mindentől meg tudod védeni magad, bármi is érne. ("Ha hitetek annyi lenne, mint a mustármag...", "Higyj benne és megadatik Néked!")

A leírásodból arra következtetek, hogy elérkezett az idő, hogy visszakapd egy olyan ősi képességedet, amit régen már birtokoltál és uraltál. Egy álmomban a kép mellé az jött át, hogy régen mindannyian az ősi tudás birtokában voltunk! Ha elkezded újra használni mi többiek lélekben, imában, fohászban, energiákban támogatunk Téged! (biztos vagyok benne, hogy a többiek is, de erősítsetek meg, lééécccciiii)

Nálam hangulat vagy figyelem függő, hogy mit csinálok ilyenkor.

Volt, hogy egy nehéz nap után egy hosszú sétát arra használtam, hogy megnyugodjak és leengedjek, hogy elengedjem az egész napi stresszes izgalmakat (útközbe beiktatva egy fenyőfa ölelgetését).

Van, hogy ilyenkor élem meg mélyebben az érzelmeimet és próbálom elfogadni, megérteni, elengedni.
Van, hogy a hétköznapi gondjaimat tovább pörgetem, fokozom magamban. Van, hogy egyszerűen figyelem a környezetemet: házakat, fákat, növényeket, embereket, kutyusok játékát, a közlekedési helyzeteket. Van, hogy éneklek, dudorászok, fütyörészek (ilyenkor a mellettem elhaladóknak is jó kedve lesz tőle). Van, hogy tudatosan, önzetlenül kedvesen rámosolygok egy-egy rosszabb kedvű szembe jövő emberre.
Csendes erdei séta közben pedig próbálok a belső, csendes középpontomra hangolódni.

Ha várok valakire, akivel még sosem találkoztam (ingatlanos vagyok), az már egy nehezebb dolog, mert ott tudatosan rá kell figyelnem, hogy ne szűrődjön be az aggódás, szorongás, hogy juj, mi lesz, ha el sem jön?
Ott csak az aggodalom felismerése és megnyugvás után tudok bármi másra koncentrálni, figyelni.

Ha járművön ülök, akkor pedig vagy a sebesség bűvöletében száguldozom és azt élvezem, vagy éppen ellenkezőleg, lassan, nézelődősen megyek.
Ha 4-en 5-en együtt megyünk kerékpározni, akkor a fiúk elől tekernek, mi a Fiam barátnőjével hátul lemaradva nézelődünk. A Fiúk már csak nevetnek rajta, hogy mi városnéző kerékpározáson vagyunk. Nem baj, így érezzük jól magunkat, felvállaljuk:)
Persze, ha megegyezünk abban, hogy most igyekszünk, akkor mi is belehúzunk, s ámulatukra egyszer csak leelőzzük őket, amiből csengetések, viccelődések, nevetések, lesznek.

Ha így rákérdeztél, akkor már én is szeretném olvasni, hogy a többiek mit csinálnak ilyenkor?