Száguldozik egy motoros az országúton, egyszer csak nekicsapódik a bukósisakjának egy veréb. A veréb elájul. A motoros megsajnálja, hazaviszi. Otthon beteszi egy kalitkába, ad neki egy kis kenyeret, vizet, és elmegy dolgozni. Kis idő múltán a veréb magához tér és körbepillant:

- Te jó ég! Rács, kenyér, víz! Csak nem halt meg a motoros?

A kiskígyó kérdezi a mamáját:

- Anyu, én mérgeskígyó vagyok?

- Igen kisfiam.

- Az baj, mert a nyelvembe haraptam!

Megpróbálom kiírni magamból....

Megszerettelek Benneteket, és részemről nagyon örülnék, ha a jövőben több szeretetet, figyelmet, odafordulást tudnánk alkalmazni egymás (és önmagunk) felé!

Igen, nekem is nagyon hiányoznak a távol levők közül azok, akiket igazán sikerült megismernem! Az elvesztésük fájó és úgy érzem nagy árat fizettünk e mostani csendért.

A történtek kapcsán kialakult helyzet - hogy hirtelen több ember elköszönt tőlünk - viszont eléggé megviselte érzékeny kis lelkivilágomat (nem megy könnyen számomra az elengedés lelki-gyakorlata, ezért is gyakoroltatják fentről folyamatosan velem, valszínűleg)
... utóhatásait - teljes mélységében - most még sem megérteni, sem megírni nem vagyok képes... de dolgozom rajta:)

Hogyan tovább?

Régen hogyan álltatok fel a hasonló helyzetekből? Mi az ezek közül, ami most is működőképes?

Hogyan tudjuk megtölteni tartalommal a csendet, úgy folytatni a folyamatos kommunikációnkat, hogy egymásra odafigyelve, csak azt értve, amit leírtak, de lényeges dolgokat nem elhallgatva működtethessük?

Nagyon örülök neki, hogy elkezdted és eddig már eljutottál!

Kitartás Neked és mindannyiótoknak a leszokásban!

Az az ötletem, hogy a összefogás ereje még inkább segítene (új blog, egymás bátorítása, megélt dolgok megosztása,... bármi) ... mit szóltok hozzá?