Sziasztok.

Rég jártam erre, újabb tapasztalásoktól hemzsegő időszakon vagyok túl az életem szinte minden területén. Család, munka, párkapcsolat, tényleg szinte minden téren nagyon sok minden történt velem, úgyhogy nem nagyon volt se időm, se affinitásom ide írogatni. Amiért most pont ide írok, az egy olyan dolog, amiben segítségre van szükségem.

Az egyik, ami az említett időszakban történt velem, hogy meghalt nagymamám. Egy olyan nő volt, akinek életenergiáját sokan irigyelhették volna. A családunkban szinte minden jó dolog hozzá fűződött. Amióta az eszemet tudom, ő volt az, aki megtorpanás nélkül hajtott azért, hogy nekünk jó lehessen az életünk. Bármilyen téren. Soha semmilyen egészségtelen dolgot nem csinált azon kívül, hogy munkájából kifolyólag temérdek mennyiségű elfojtott méreganyag halmozódott fel benne, amit mindig az irántunk közvetített szeretetté alakított át, de a majdnem 70 életéve alatt mégiscsak felgyülemlett annyi minden benne, hogy fél évvel ezelőtt rákot találtak nála, ami pár hónap alatt fogta magát, és elragadta tőlünk. Egy olyan embert, akit én kiskorom óta sebezhetetlennek hittem.

Úgy érzem sikerült őt elengednem, valahogy érzem, hogy egy jobb helyen van már, érzem, hogy ő is el tudta engedni az életet, és nem szenvedve, kapaszkodva a földi az életbe, hanem békével, megtisztulva ment el. Mégis a segítségetekre van szükségem, mert egy dolgot nem tudok hova tenni.

Amíg még szenvedett a betegséggel, úgy éreztem, az orvosok nagyon nem jó irányból közelítik meg a betegségét, és azt is éreztem, hogy én meg tudnám gyógyítani. Ezt most nem önteltségből írom, hanem egyszerűen nagymamám volt az egyik olyan ember, aki iránt olyan feltétel nélküli szeretetet éreztem, hogy éreztem, ha mellette lehetnék, és ezt a szeretetet át tudnám reflektálni, akkor sokkal többet érnék el vele, mint az orvosok a kemoterápiával, ami közben észre sem vették a terjedő daganatot, csak akkor, amikor már végzetessé nőtte magát.

És rá is készültem. Egy vasárnap este volt, amikor közöltem szüleimmel, hogy én tovább nem bírom, hogy nem látogathatom meg nagyimat (mert az ő kérése is ez volt, és a szüleimé is, hogy az unokái ne így lássák utoljára, hanem egészségesen éljen az emlékünkben, így a betegsége alatt szinte tényleg nem is láttuk), és közöltem, hogy kedden elmegyek hozzá meglátogatni. Ezután meditáltam, felkészültem, és bár sosem csináltam még ilyen gyógyítás féleségét, de akkor éreztem, hogy sikerül magamban olyan iszonyatos energiát összehívni, hogy képes leszek meggyógyítani. Hajnalban meghalt. Nem tudtam először hova tenni, hogy elkéstem. Fél órával a halála híre után sírtam el magam, addig egyszerűen nem történt semmi, nem értettem, hol vannak a könnyeim. Csak bandukoltam az éjszakában, fejemet lógatva, aztán egyszer csak elszáguldott mellettem egy mentőautó, és olyan érzésem volt, mintha elütött volna. Egyszer csak mintha tényleg egy kamion jött volna nekem, de ezt csak a szívemben éreztem. Fizikálisan nem, de a szívem tényleg egy olyat kapott, hogy aszittem felrobban, és akkor elbőgtem magam. Kizokogtam mindent magamból. Egyszerr tartottam igazságtalannak, és kegyesnek az életet, mert már tényleg nagyon szenvedett, de én meg tényleg úgy éreztem, hogy tudnék segíteni rajta.

És akkor végre közlöm azt is, amiben a segítségeteket szeretném kérni. Azokét legalábbis, akik konyítanak valamit ezekhez a kézrátétes gyógyításokhoz, mert azóta ha eszembe jut nagymamám, úgy tényleg mélyen, nem gondolati szinten, hanem érzelmileg, akkor érzek valamit a tenyeremben. Úgy érzem, hogy mikor rákészültem, hogy meggyógyítom, oda irányítottam minden energiámat, hogy azon keresztül átadhassam majd neki, és azzal, hogy meghalt, valami megrekedt a tenyeremben. Amikor érzem, hogy hiányzik, olyan érzésem van mintha szét akarna robbanni a tenyerem. Nem átvitten, tényleg. Mintha a tenyerem közepét ki akarná valami szakítani belülről. Mit lehet ezzel tenni? Egyszerűen tényleg azt érzem, hogy ott megrekedt bennem valami, és azzal, hogy elment az, akinek azt az energiát szántam, és nem tudtam neki átadni, valahogy leblokkolt ott valami. Vagy vissza kell terelnem a magam medrébe, hogy ott follyon tovább, vagy ki kell adnom magamból ugyanúgy a tenyeremen keresztül, de nem voltam még ilyen helyzetben. Érzem, hogy mindez azért van, mert a tudatossági létrámon így tudok feljebb lépni, ha ezt megoldom magamban, de fogalmam sincs hogy tegyem. Soha nem gyógyítottam meg senkit így, nem is éreztem eddig, hogy képes lennék rá, de akkor éreztem, és most is érzem, hogyha még élne nagymamám, akkor neki át tudnám adni, de másnak valahogy nem megy. Azt az energiát neki szántam, és valahogy nem megy, hogy bármilyen más irányba küldjem tovább, mint amire akkor szántam. Viszont így meg ott ragad. Segítsetek kérlek. Ritkán adódik olyan helyzet, hogy segítséget igénylek, de azt hiszem, hosszú idő óta most eljött az a helyzet, amiben szükségem van rá, mert efféle tapasztalatom még nem volt. És bizonyos szinten tök jó érzés, hogy egy újabb jó dolog indult meg bennem, amivel eddig nem volt dolgom, de bizonyos szinten meg rossz, hogy nem tudom mit kezdjek vele...

A feladatunk az lenne, hogy mi is igazgyöngyöt csináljunk az irritáló idegen anyagból. Az irritációt, ellenszenvet szeretetté, megértéssé változtatni :) Hangot is adhatunk neki, de vizsgálhatjuk magunkat is, ha tudatosan tesszük, akkor mindkettő meghozza a gyümölcsét. Szerintem.

Nem is a mennyiségétől, mint inkább a mélységüktől. Szerintem. Bennem is egy rakat elfojtott konfliktus, és trauma van még, de azt hiszem a nagyobbakon sikerült már túltennem magam, és jelenleg a relatív kicsik vannak már csak hátra. (Meg az egyik legnagyobb, de az tudom, hogy a vége lesz az útnak, mert még nem vagyok rá kész) Minél mélyebb sebet gyógyít be magában az ember, annál nagyobb változást hoz az életében. A gondolatainkat tényleg ezek a konfliktusok, és sérelmek irányítják, de minél mélyebb a seb, annál nagyobb gondolat gombolyag tartozik hozzá. Ha a sebet begyógyítod, akkor az egész gombolyag megszűnik létezni, és minden olyan élethelyzetben, amikor az a gombolyag került elő, onnantól kezdve gondolkozás nélkül fogsz tudatosan cselekedni. Nem fogsz gondolkodni, mert tudod, hogy minden, amire szükséged van a helyzethez, az már a helyén van benned, egyszerűen csak cselekszel, és megoldod a helyzetet. :) Amikor egy helyzetben gondolkodni kezdesz, akkor első sorban észre kell venned, hogy a gondolatok, amik a fejedbe tódulnak, mikor, milyen helyzetben szoktak még előjönni, és akkor meg tudod találni a közös gyökeret, a gyógyítandó sebet. Én sosem tartom számon, hogy milyen hosszú ideig vagyok gondolatmentes állapotban, mert már a gondolkodós időből van a kevesebb, azt könnyebben tudom számon tartani, és így azt is, hogy miken gondolkodom, mi vár még rám. Nem azt kell figyelni szerintem, hogy mikor nem gondolkodom, mert ha azt figyeled, akkor ahogy nem gondolkodsz, azt egyből észre is veszi az elméd, és gyorsan küld egy gondolatot. Szerintem eredményesebb, ha azt figyeled, hogy mikor és min gondolkodsz, mert akkor nem az elméd veszi észre, hogy nem gondolkodsz, hanem az Önvalód, hogy gondolkodsz, és akkor sokkal könnyebben kerülsz a tudatos állapotba. De ehhez tényleg kell a türelem. :)

Ezt nem tekintem viccnek, de majdnem elsírtam magam rajta, olyan szép :) Mért nem vesszük észre tényleg a valódi értékeket? Miért van az, hogy a gyerekek még tényleg így látják a világot, és tudják, hogy nem a házimozirendszertől leszünk boldogabbak? :/ Már pardon, hogy nagyjából új blogot nyitottam a viccmesélő blogban. :D