Valószínűleg igazad van a szerethetőséggel kapcsolatban, mert lényegében tényleg mindig úgy alkalmazkodott a különböző társaságokhoz, hogy Őt kedveljék. Viszont úgy gondolom, hogy nem tükör ez nekem, mert engem meg soha nem érdekelt, ki mit gondol rólam. Mindig magamat adtam.
Vagy ez lehet, nem függ össze a szerethetőség kérdésével?!

Az csak utólag derült ki, amikor már nem volt visszaút, hogy nem az, akinek beállítja magát, nem Ő az az illető, aki nekem kell.. és ez a keserűen vicces számomra, hogy mivel ennyire tudott szerepet játszani, azt megmutatta, hogy milyen társra van szükségem, akivel kiegészítenénk egymást.
Az Ő lelki világával nem szeretnék foglalkozni már, mert elvileg Ő tudja, hogy hogyan szeretne élni. És ha neki így jó, akkor nekem is. Nem avatkozom bele, nem az én dolgom többé.

Az is megfordult a fejemben, hogy mivel Ő mutatta meg a szerepjátszásával, hogy milyen társat is szeretnék magam mellé, ezt az "Ő AZ IGAZI" érzést csak hozzá tudom kötni?! Mert ugye az ilyet az ember nagy ritkán akarja elhalasztani?! Akár ez is lehet a háttérben, nem?!

Köszönöm az elgondolkodtató hozzászólást, többet is szívesen fogadok.
A könyvet pedig mindenképpen elolvasom.