Sziasztok,

keresgélés közben leltem rá erre a blogra., és nagyon megtetszett, amiket írtatok. Jó látni, hogy nem csak én küszködök ilyen kérdésekkel, problémákkal.
Azt hiszem elég határozottan kijelenthetem, hogy nem szeretem magam. Soha nem is szerettem. Életem folyamán rengeteg kritikát kaptam, nem volt jó ez se, az se, így teljes mértékben önállótlan és bizonytalan lettem, mindig mások véleményétől és visszajelzésétől függött, hogy éppen jól érzem-e magam, vagy sem. A külsőmet se tudtam elfogadni, kb. 7 kiló felesleg volt rajtam, de mindig irtó rondának és kövérnek láttam magam. Ma ez talán már változott, mert fogytam, és azt tartom is, de hosszú évekig jöttem ki folyton sírva a próbafülkékből...
Aztán odáig jutottam, hogy ma már határozottan érzem azt, hogy óriási falakat emeltem magam köré. És nem csak óriási, hanem vastag is. Nem hiszem, és nem is fogadom el, hogy engem bárki is szeret. Ugyanakkor az én szeretetem (ha van) se megy mások felé. Én így élem meg. Barátom azt mondja, érzi az iránta való szeretetet, én nagyon gyakran csak ürességet. És ez megőrjít! Félek, hogy előbb vagy utóbb éppen ezért ki fogok lépni ebből a kapcsolatból, mert ez megtöri a lelkem, hogy úgy érzem nem tudok szeretni. Ha egyedül vagyok, akkor nem kell szeretnem, nincs kiért küzdeni...
Nagyon tetszett erika leírása, miszerint mikor elkezdte szeretni önmagát, ez tényleg működött. Hogyan kell azt csinálni??? Engem ez nagyon érdekel, ezért kérlek írjatok ezzel kapcsolatban! Nem akarom már minden napomat sírással tölteni!
Előre is köszönöm, ha válaszoltok!
Üdv mindenkinek!