Tizenharmadszor húztam ki a kezdősort, most már itthagyom...
Jónéhány éve keresem az "igazit". No, nem túl nagy intenzitással, mert soha nem tudtam úgy belekezdeni egy kapcsolatba, hogy ez csak egy futókaland. Az én életemből kimaradt a kamaszkor, családi tragédiák sora tett hirtelen felnőtté - kb. tizennégy lehettem. Akkor kezdtem azt hinni hogy Isten nincs vagy csak nem szeret engem. Megtanultam hogy csak magamban bízhatok. Hamar magamra találtam és a mai napig merek nagyokat álmodni. Ez hajt előre. Néhányszor megbotlottam ugyan, de mindig talpra tudtam állni - akár munkáról, akár kapcsolatokról legyen szó.
Érdekeltek az emberek, a grafológia révén kiderült hogy az óvatos lélekvájkálásban is jó vagyok. Nagyképűen hangzik, de volt néhány barát, ismerős (vagy éppen társ), akinek segítettem már, hogy rátaláljon a saját útjára. Megtörtem a hazugságaikat, amiket szépen felépítettek maguk köré.
Soha nem osztogattam jótanácsokat, túl nagy felelősség lenne eldöntenem, hogy valaki másnak mi a jó. Valahogy mindenki rátalált a saját valódi megoldására, miután adtam egy jó adag kezdőlökést.
Volt néhány rosszul sikerült kapcsolatom. Nem szeretnék párhuzamokat vonni, a mai napig úgy érzem, hogy akkor és ott jól tettem amit tettem. Talán az volt mindennek a célja, hogy fejlődjek és tovább tudjak lépni.
Sok keserű pirulát nyeltem és ez egyre zárkózottabbá, mogorvábbá, elutasítóbbá tett az emberekkel szemben.
Odáig jutottam, hogy inkább egyedül lennék magányos mint egy párkapcsolatban. Párja amúgy is a cipőnek van... inkább csak kiegészítik egymást. Én társra vágytam: akik mint egy törött érme két fele pontosan összeillenek. Persze lehet ezen némi öniróniával egy jót röhögni - én is azon kaptam magam, hogy életem fele eltelt és már lemondtam a nagy találkozásról. De még mindig hittem benne. Sajnos le kell hogy lőjem a poént: rátaláltam. Első pillanattól fogva elvesztem a tekintetében.
Fizikai értelemben véve nem tettünk semmit - nem egyszer percekig szótlanul néztük egymást.
Eltűnt belőlem minden keserűség, mintha a szemeiben fürdettem volna a lelkemet.
Nincs katartikus érzésem. Pedig százszázalékig biztos vagyok benne, hogy ő a lélektársam. Csak éppen megtagad. Ő boldog akar lenni a jelenlegi kapcsolatában - szó szerint ezt mondta. Éppen most adja fel az álmait és arra készül, hogy kétéves emlékfoszlányok darabkáira építsen egy életet.
Szóba sem áll velem és ez mélyen megaláz. Úgyis arra vágytam, hogy ne csak a szereplők változzanak a férjes-elvált asszonykák szeretője vagyok című mókuskerékben; most legalább történik valami új :)
Hát tessék Aditi, én is lógyilkos vagyok! Mindig ezzel ölöm meg a lovam: nem engedem meg neki hogy hazudjon.
Mindig "márcsakazértse"-gyerek voltam: nem fogok beállni a sorba, ezt meghagytam azoknak, akik az első érettségi találkozón elmesélték hogy megnősültek, a másodikon hogy pokol az életük, a harmadikon hogy elváltak, a negyediken pedig hogy azért jó a második házasság, mert akkorra az ember már rájön hogy kell mellette egy-két szeretőt is tartani...
Ti mit gondoltok?