Haladok visszafelé: ha senki sem lenne kíváncsi a gondolataidra, akkor nem kaptál volna egy választ sem :) A tények viszont nem ezt jelzik.
Számomra ez a "filozófusok magukban szeretnek elmélkedni" dolog egy általánosítás, ezenkívül szerintem nem igaz. Nyilván a gondolatok a saját fejemben születnek meg, de ettől még kíváncsi vagyok más emberek véleményére is. Több ember - több nézőpont, és lehet, hogy valamit pl. nem jól gondolok, és erre egy másik ember rámutat.
Nem vagyok biztos abban, hogyha tudatában lennél a fizikai erődnek, akkor az magabiztosabb kiállást eredményezne. Pl. egy olyan szituációban, amikor tudod, hogy úgysem csapnál le senkit, mert az intelligens ember nem verekedéssel intézi a nézeteltéréseket. Ebben az esetben mit ér a fizikai erő, ha úgysem használod? Szerintem egyébként felesleges is lenne. Ha mondjuk adott egy olyan ember, aki tiszta izom és ha belekötnek, leüti a másikat, akkor arra nem fognak felnézni szerintem. Akik behódolnak neki, azok félelemből fogják tenni és nem tiszteletből. És a kettő között óriási különbség van. Szerintem az élet célja nem az, hogy félelmet keltsünk, hanem az, hogy szeretettel álljunk hozzá embertársainkhoz. Ahogy Yoda mondta: "A félelem dühöt szül, a düh fájdalmat, a fájdalom pedig kínt és szenvedést." Szóval szerintem az, hogy valaki erősnek vagy gyegének érzi magát, nem a fizikumtól függ, hanem sokkal inkább a lelki dolgoktól.
Negatívumok és orcára esések szintén minden ember életében vannak. A kudarcok nélkül nem lenne fejlődés sem. Egy ember nem fejlődhet, ha azt hiszi, hogy mindent jól csinál. Volt idő, mikor pl. siránkoztam bizonyos dolgok miatt, aztán rájöttem, hogy más emberek ennél sokkal nagyobb problémákkal küzdenek, én még hálás lehetek azért, amim van. Sőt mindenki hálás lehet azért, amije van. A siránkozás is egy út (ami az önsajnálat legmélyebb bugyraiba visz), és a kudarcokon való gondolkodás és a változás is egy út. Mindenki maga dönti el, hogy melyiket választja. A problémák maguktól sosem fognak megoldódni és a lelki gondokat sem tudja más megoldani helyettünk - iránymutatást bárki adhat, de a megoldás és a változásra való készség a mi kezünkben van.
Szerintem nemcsak a sikeres emberekre, és azokra lehet felnézni, akik pozíciót értek el, vagy pénzesek, tekintéllyel rendelkezők, vagy a figyelem központjában vannak, hanem a sima "hétköznapi emberekre" is, akik apróbbnak látszó dolgokkal tűnnek ki. A pénz csak egy eszköz, a pozíció, és a figyelem központjában levés múlandó dolgok. Ezeket nem visszük magunkkal a túlvilágra. Ebből kiindulva én pl. az olyan emberekre tudok felnézni, akik lelki dolgokban, érzelmekben gazdagok, talpraesettek, magabiztosak. Ezeket senki sem veheti el tőlük, maximum a saját gondolkodásuk, ha rossz irányba haladnak.
Említek egy személyes tapasztalatot is egy emberrel kapcsolatban, akivel együtt dolgoztam tizenpár évvel ezelőtt. Egy nagyon jókedélyű nő, mindig szerettem vele dolgozni, mert szinte sosem volt befordulva és nem volt rosszkedvű. Szinte egész nap röhögtünk mindenféle poénokon. Aztán egyszer egy beszélgetés alkalmával kiderült, hogy a házassága mennyire romokban hever, sőt a férje rá is támadt. Ezt hallva teljesen ledöbbentem és tisztelet ébredt bennem iránta amiatt, hogy mindezek ellenére mégis jókedvű, nem hozza be a munkahelyére a személyes problémáit, nem vetíti ezt ki másokra, és nem húz le másokat is a negatív lelki szintjére. Aztán nem sokra rá el is vált a pasastól, pedig az fenyegette jobbról-balról, de a nő nem gyalogolt bele a csőbe, amit a pasas érzelmi zsarolással próbált meg elérni. Szerintem ma is sok ember van, aki a félelem miatt nem lép tovább egy kapcsolatból. De milyen élet az?...

Leírtad, hogy mit tanácsolnál magadnak, ha kívülről néznéd a dolgot. Ezt azt jelzi, hogy pontosan tudatában vagy annak, hogy min kellene változtatnod ahhoz, hogy tovább tudj lépni. Mindig a probléma felismerése a legelső lépés a változáshoz. Viszont ez még kevés, mert a megvalósításért mindig saját magunknak kell tennünk. A változás kemény dolog, hosszadalmas, de mindig megéri.
Én annak idején apró lépésekkel indultam. Volt egy főnököm, aki mindig azt hangoztatta, hogy pozitívan álljunk az apró dolgokhoz is. Eleinte hülyeségnek tartottam, aztán egy idő után elkezdtem mégis alkalmazni ezt. És idővel a sok apró pozitívból egyre nagyobbak lettek.
Azt is megfigyeltem, hogy amikor határozottan szóltam az emberekhez, akkor teljesen másképpen viszonyultak hozzám, mint olyankor, amikor hatalmába kerített az önbizalomhiány.

Szerintem az, hogy csendes vagy és vékony testalkatú, nem feltétlen jelenti azt, hogy nem kell figyelni rád. Ugyanúgy lehet tekintélyt parancsoló egy nagy méretű és hangosabb szavú ember is, mint egy kisebb és csendesebb. Szerintem az a kisugárzástól függ leginkább.
Írod, hogy elég hosszú idő kell ahhoz, hogy kiismerjenek. Én ebből azt veszem ki, hogy nehezen nyílsz meg. Szerintem ha a kezdetektől nyitottabb vagy, akkor sokkal hamarabb végbe megy a kiismerés és megismerés folyamata. Ezáltal szerintem sokkal több olyan emberrel kerülhetsz kapcsolatba, akikkel hasonló a gondolkodásmódod. A soraid olvasása közben van egy olyan érzésem, hogy saját magad elé állítasz falakat. Vajon miért? Miért nem hiszel önmagadban?

Szia,
Írtad, hogy volt egy vitád egy kollégáddal és egyből "ellenség" lettél. Szerintem ezt ne fogd fel ilyen súlyosan, lehet, hogy valamiért nem tetszett ennek a valakinek az ötleted, de az is lehet, hogy csak nem akarta belátni azt, hogy nem neki van igaza. Sok ilyen ember van. A szituációt nem ismerem, így csak lehetőségeket tudok felhozni.
Nyilván a kollegákat nem lehet megválogatni (hacsak nem te vagy a főnök), így marad az elfogadás.
Írtad, hogy belefáradtál sok dologba. Igazából a változás mindig önmagunkból indul el. Akció-reakció elvén, ha én elkezdek máshogy viselkedni valakivel, akkor a másik hozzáállása is megváltozik. Ezért ne várd azt, hogy a dolgok egyszercsak majd maguktól jobbra fordulnak. A változás hosszú idő, én kb. 3 év alatt szedtem rendbe magam, és még mindig van min változtatni. Szóval nem megy gyorsan, de megérte. Valahol említetted azt is, hogy másokhoz hasonlítod magad, ez szintén nem jó dolog, mert ebből kiindulva mindig lesz olyan ember, aki valamiben jobb, mint te, mivel senki sem tökéletes. :) Mindig saját magadhoz hasonlítsd magadat, pl. a néhány hónappal vagy évvel ezelőtti énedhez. Az apró sikerek is fel tudnak dobni, és a sok apró siker végül egy naggyá áll össze.

Nem osztasz meg másokkal dolgokat, mert sosem látják meg azt benne, amit te. Szerintem ne általánosíts, lehet, hogy néhány ember másképp vélekedik, viszont biztos, hogy van olyan, akinek felkeltenéd az érdeklődését, ha nem zárkóznál el a lehetőség elől. Ezzel szemben keresed a közösséget, társakat, stb. Ezt a két dolgot egymással szembenállónak érzem (társaságkeresés - dolgok meg nem osztása), a jó beszélgetések nélkül nincs jó kapcsolat, maximum felszínes és mulandó.

Az élet szerintem nem börtön. Csak önmagunkon múlik az, hogy az életet milyennek éljük meg, a körülményeinket mi teremtjük, és nem a körülmények teremtenek minket. Ha pozitív gondolatokkal élek, akkor sikereim lesznek, ha negatívakkal, akkor kudarcaim, és mivel negativitást sugárzok kifelé, az emberek figyelmét sem fogom felkelteni (maximum a hasonló negatív emberekét, és a sok negatív ember egy rakáson egymást húzza le lelkileg). Szerintem a betegségeknek is lelki okai vannak, bár ezekre sokszor nem könnyű rájönni, hogy mi is okozza azt pontosan.
Teljesen szabad szerintem senki sem lesz, amíg ez a pénzközpontú világnézet az uralkodó, de lehet valaki szabadabb, mint a nagy átlag, és már ez is nagy szó. :)

A beilleszkedésről annyit, hogy szerintem nem kell megfelelési kényszerben élnünk ahhoz, hogy be tudjunk illeszkedni, mert normális emberek között az elfogadás oda-vissza működik.