Egy teremtéselmélet
Egy másik fórumtémához írta Aditi : "Mégis, olyan furcsa ez a kettőssége a világnak, hogy csak így tudjuk megtapasztalni, hogy nem is kettő, hanem egy.............
Állítólag mindig ilyen volt a világ. Akkor hogy alakulhatott ki ez az egó? ... Hogy eshettünk ki az egységből ennyire, és látjuk a dolgokat (hamisan) kettősnek? Ezt görgetjük évezredek óta. Talán mindig is, amióta vagyunk a Földön.
Mi az a szörnyű bűn, ami miatt így kell vezekelniük a ma leszületőknek? Hogy a szenvedéstől is kínkeservvel lehet megszabadulni? Persze ismerem Évát meg az almát, meg ezt a szimbólumot... de mégis, egyszerűen a kíváncsiság, a tudásvágy szakított ki az egységből?"
Eme kérdések ihlettek, hogy leírjam azt, ami bennem megfogalmazódott ezekről a dolgokról. Magam is kutattam a válaszokat, hiszen a személyiség tudni akar, a tudás révén biztonságra vágyik. Azt gondolom, fontos a tudás valamilyen szintig, hiszen nálam pl. teljesen megváltoztatta a világhoz, a földi léthez és a lelki úthoz való hozzáállásomat. Nem elégítettek ki azok a mendemondák, amiket könyvekből, vagy másoktól hallottam, szerettem volna önmagamban megtalálni az erről szóló információkat. Erre szeretnék biztatni mindenkit, kihangsúlyozva, hogy ez a teremtés elmélet az én igazságom és kizárólag a saját szűrőmön keresztül tudom továbbadni.
Úgy kezdődik, hogy:
Hogy hol volt, hol nem volt....volt egyszer egy Nagy Semmi. Átéreztétek már valaha, hogy a semmi mennyivel magasabb szintű, hatalmasabb energia, mint a valami? Számomra megdöbbentő volt ezt megérezni, pedig akár még logikusnak is tűnhet. Hiszen a valami az vagy piros, vagy zöld, vagy hupilila. A semmiben viszont még ott van bármelyiknek a lehetősége. A Semmi tulajdonképpen nem más, mint a Megnyilvánulatlan Mindenség.
A tudatfejlődés fázisai nagyon szépen megmutatkoznak egyébként itt a földi világunkban is, ahogy az újszülött csecsemő felnőtté cseperedik. Izgalmas számomra, ahogy a világ picike részletében ott rejlik a nagy egész.
Egy kisbaba teljesen tudatlan önmagára és a világra nézve. Nem tudja, hogy ő létezik, ettől függetlenül fizikailag mozgásban van, sír, eszik, büfizik...működik.
Emlékszem, amikor pár hónapos korukban csemetéim öntudatlan mozgásuk során először rácsodálkoztak a saját kezükre. Azután hatalmasra duzzadt bennük a megismerési vágy, napokig játszottak vele, figyelgették, kóstolgatták a kis kezüket. Aztán jött a láb, a többi testrész. Ez a tudatfejlődés következő fázisa, amikor már ráébrednek önnön létezésükre, de még nem alakult ki az "én" tudata. 1-2 évesen is még csak egyes szám harmadik személyben beszélnek saját magukról.
Körülbelül három évesen kezd kialakulni az egó, az éntudat, ekkor a tükörben önmagukra mutatva nem azt mondják, hogy ő xy, hanem hogy az én vagyok. A tudat eddigre hatalmas fejlődést jár be az öntudatlanságtól az egó kialakulásáig.
Így képzelem a teremtést is: a Mindenség hatalmas energiája megnyilvánulatlan formájában valahogy rácsodálkozott önmagára. Észrevette, hogy ő létezik. Felébredt benne a tudásvágy: meg akarta ismerni saját magát.
Azt gondolom, ha ez egy lépésben sikerült volna neki, most nem lennénk itt. A mindenség akkora hatalmas energiahalmaz, hogy nem lehetett egy lépésben megismerni. A megismeréshez szükség volt arra, hogy a nagy egészből részekre bontódva megnyilvánítsa saját magát.
Tehát nincs eredendő bűn, ami miatt minket lelkecskéket valami szőrösszívű feljebbvaló kitoloncolt a paradicsomi egység állapotából. A Mindenség egy homogén energiahalmaz volt, nem különült el különböző részekre, így elmondhatjuk, hogy aki úgy döntött, hogy kis lélekként kikerülünk a nagy egészből...hát bizony az is mi voltunk. Nem bűnhődni akartunk, hanem megismerni önmagunkat.
Ettől függetlenül én is találtam magamban számtalan olyan érzést (nem kellek, nem szeretnek, nem vagyok elég jó...), amiket lelkem a megnyilvánulása óta őriz traumaként. Talán ennek így kell lennie, hisz a mindenségből hirtelen kis energiahalmazként kikerülve azért elég bizonytalan állapot lehetett, jócskán lecsökkent a rezgésszint, és óhatatlanul fellép a többi rész elvesztésének, hiányának állapota, amit próbál magának utólag megmagyarázni valahogyan az elkülönült lélek. Számomra nagy felismerést és könnyebbséget jelentett, amikor ráébredtem: feltételezhetően már ezek is egytől-egyig tévedések.
A különvált lelkek, ahhoz hogy megismerjék önmagukat, természetszerűleg első lépésben el kellett hogy határolódjanak egymástól. Figyelték önmagukat, és megjött az első felismerés: ez én vagyok. Ez a pontocska bővült tovább. A tudatosodás első lépéséhez segítségükre volt az, amikor észrevették, vannak más pontocskák körülöttük, és azok nem ők. Így képletesen szólva "húztak maguk köré egy kört" és azt mondták: ami a határvonalon belül van, az én vagyok, ami kívül, az nem én vagyok. Szükségszerű volt tehát az elhatárolódás, eltávolodás egymástól ebben a szakaszban. Tulajdonképpen ezeket a halmazokat nevezzük személyiségnek, vagy egónak.
Az egó így számomra nem egy rossz, irtandó valami... hisz az eredendő célt, a megismerést segíti nagy mértékben.
Következő fázis, amikor további tapasztalások nyomán ez a halmaz egyre nagyobb és nagyobb lesz, egyre több mindenben ismerünk rá a világból önmagunkra. És lesznek halmazok, amik összeérnek.
Gyermekkorban a következő fázis az óvodás kor, ahol azok a gyerekek, akik eddig elkülönülten, önmagukban játszottak csak, egyre inkább képesek egymással is játszani. Kialakul a közösség közös érdeklődési pontok, közös önazonosságok mentén: kialakul a Mi fogalma. Mi a fiúk vagyunk, ők meg a lányok, ők mások. Mi szeretünk focizni, ezért barátok vagyunk, ők meg nyafognak, ezért nem szeretjük őket. pl...:)
Szóval kialakulnak különböző lélekcsoportok, akiknek tagjai közelebb állnak egymáshoz, mint a többi lélekcsoport tagjaihoz.
Szerintem kb. itt tartunk most főként.
És nem gondolom, hogy az Egységbe vágyásnak azt kell kihoznia belőlünk, hogy eldobjuk az összes eddigi megtapasztalásunkat, és újra a nemtudásba meneküljünk, hogy mihamarabb visszakerüljünk oda... de kihangsúlyoznám, hogy a tudáson nem a lexikális tudást, agyalást értem most, hanem a tapasztalásokon és felismeréseken alapuló tudást, inkább ez a létezésünk célja.
Hiszem, hogy az Egységbe vágyásnak azt kell kihoznia belőlünk, hogy ezeket a kis egó halmazocskákat hajlandóak legyünk a feltételezett biztonságosságuk ellenére is tovább tágítani a most még elutasított ismeretlen dolgok irányába, és végül a saját halmazunkon belül megtapasztaljuk azt a Mindenséget, amik eredendően vagyunk. Ekkor úgy érzem, a kör magunk körül, amivel tulajdonképp felállítottuk saját korlátainkat, magától szertefoszlik.
Hiszem, hogy pont a bizonytalan ismeretlen elutasítása az, ami szenvedést okoz, tehát csak saját elutasításunk miatt éljük meg szenvedésnek néha a földi létünket. Ha ez a félmekből adódó elutasítás nem lenne bennünk, egyenesen élveznénk a Mindenség megismerését.
- csaesz blogja
- A hozzászóláshoz regisztráció és belépés szükséges
Hozzászólások
7 hozzászólásNem lehet, hogy csak a félelem az, ami elválaszt ettől? Az "ismeretlen, bizonytalan" ra adott REAKCIÓ?
Amit én tanultam, azt mondja, NE REAGÁLJ! Ha képesek vagyunk nem reagálni, olyannak tapasztaljuk a világot, amilyen, annak egységes mivoltában, illúziók nélkül.
Ugyanis az az út, amit leírtál, valóban így van, én is így látom, de azt is tudni kell, hogy az elválasztottság, amit megéltünk önmagunk felfedezése útján csupán illúzió, hiszen a teremtést továbbra is a legmagasabb rendű energia tartja fent, ennek az egész nagy színjátéknak a hátterében.
A fájdalom és a szenvedés abból adódik, hogy úgy éltük meg, elszakadtunk isteni mivoltunktól, ahogy a gyermek testileg elszakad az anyától születéskor, erről szól a paradicsomból való kiűzetés.
A tanulás valóban a fejlődés része, és ennek a fejlődésnek az is része,. hogy megéljük az elszakadottság, kettősség, elválasztottság hamis illúzióját.
Szerintem ez a lényeg és most ott tartunk szellemileg, hogy tömegesen felismerhetjük, ez nem így van!!
Ez az, ami alapjaiban megváltoztathatja az életszeméletünket, az életünket, és ez az, ami eltörli a félelmet, ami az elválasztás illúziójának táptalaja. Az egység-érzést, az Istennel való egységet nevezi a vallás szeretetnek, és ahol szeretet van, nincs félelem, ott "tisztán látunk" vagyis, nem az illúziónk, az egónk fogságában vagyunk, olyannak látjuk a dolgokat, amilyenek, címkék nélkül, ítéletek nélkül, egységben, ahogy vannak és külön külön, de elválasztás nélkül, félelem és érzelmi töltések nélkül, teljes csendben, a teremtés csöndjében és békéjében, reakciók nélkül.
Ez a tudatosság, az isteni tudatosság.
A tudás nem ugyanez. A tudás csak lépcső, ahogy te is írtad, elkerülhetetlen, mert az elválasztódás illúzióját is meg kellett élnünk. A tudás az elme területe, és az elme, a megértés, a tudomány, a tudás még mindig az asztrális, a duális világhoz kapcsolódó énünk, amely fel nem foghatja azt az egységet, amiben a mindenség létezik - végső valójában.
A tudás és a megismerés nem ugyanaz. Ismerhetek valamit, anélkül, hogy feltétlenül kielemezném az eszemmel.... sőt jobban ismerhetek a finom érzékeimmel, mint alacsonyabb megismerési képességeimmel.
Ilyen értelemben a tudás fájának almája az elme megismerésének vágyát jelenti, a duális világba lépés vágyát, amivel együtt járt a szenvedés (ahogy a Biblia is írja), de csak azért, mert nem fogjuk fel abban az állapotban, hogy valójában, magasabb szinteken nem veszítettük el Istent, minthogyha a gyermek is az elválasztottságát tanulja először meg, és a szeretetet csak felnőtt korban. A ego együtt jár a duális világgal (ha van isten, ott van ördög is :) ), Isten látszólagos elvesztése is a tanulásunk része. De azt kell felfognunk végre ahhoz hogy felnőjünk (és megélnünk), hogy ez csak az elme-játszma része, amit magunk választottunk. És mögötte ott van a tökéletes egység, minig, most is. Isten nem veszített el minket, és mi is csak azt hisszük, hogy elvesítettük őt. Az ego miatt.
A tudatosságot kell választanunk, ha már eleget tanultunk s tudunk, és félretenni a könyveket, az elmét, az elemzést. Az utolsó lépcsőben.
Néha beleérzek ebbe az állapotba halványan. Itt nincsenek gondolatok, és nincs ott a tudás sem, semmi az ok-okozati világból. Csak tökéletes béke, öröm, üresség, amiben "szállnak" az események, amik körülöttem zajnak, és amik bennem, azok nagyon kevesek és csak elsuhannak, de alig zavarnak. Boldogság, áradás. A gondolkodás is eszköz, nem gondolkodom, csak "csinálom a gondolkodást", mert éppen kell, de ahogy elkezdtem el is engedem, mintha soha nem is gondoltam volna.... nehéz leírni, a műtétem után voltam sokáig eben a állapotban. Szinte fájt, ahogy egyre lejjebb kellett szállni. Hiába akartam megtartani, mert a gyógyszerek okozták, meg a katarzis, és a sokk amit az elme kapott, mert meghalt és életre kelt a test.
Nem a tudatosságom. :) És most vissza kellene találni.
De emlékszem rá, nagyon is. Semmiféle tudásnem kellett hozzá. :)
Csak én kellettem, egy "másik én" :) Csodás volt.
Csak tettem a dolgom, és állandóan boldog voltam. Egyfolytában, és mindent annyira tisztán láttam, mint soha azelőtt, és ugyanígy éreztem. Semmi sem fájt, de mégis mindent érzékeltem úgy , ahogy volt. El tudtam választania dolgokat, de nem kellett ezért erőfeszítést tennem. (Gondolkodnom.) Mindig éreztem mit kell tennem, nem volt bennem kétség, félelem. Olyan biztonságban éreztem magam, mint még soha, s azóta sem, pedig semmizel sem volt többem, sőt, újra kellet enni, járni tanulnom - még a testi képességeimnek sem voltam birtokában. Egyetlen pillanatra sem fordult meg a fejemben, hogy mi lesz, ha valami nem megy? A testem nem kívánta a ételt, azt mondták, majd fogja (két hét kóma és három halálközeli állapot után :) . Én meg azt mondtam a testemnek: akkor mos eszünk. És elhatároztam, hogy legalább felét megeszem mindennek. És ment, mint a karikacsapás. Nem fűztem ezekhez ítéletet, gondolatokat, kétségeket, félelemeket, érzéseket sem. Nem REAGÁLTAM, nem minősítettem, nem elemeztem és nem kérdeztem. CSAK ettem. És a testem behódolt :)
Bárcsak tudnám ezt csinálni mindig!
Azt hiszem, ha egy kívánságom lehetne, amit Isten teljesít, minden kétséget kizárólag az az lenne, hogy érhessem el ezt a tudatállapotot tudatosan, és ha akarok lehessek benne mindig. :)
Szerintem ez a Paradicsom. Élet és boldogság, tökéletes harmóniában, jóval rosszal, együtt, úgy, hogy nem húz le, és nem emel fel, de nem is kell, mert ennél boldogabb nem lehetsz. :)
És ehhez nem kellett tudás. :)
Namaste
,, minthogyha a gyermek is az elválasztottságát tanulja először meg, és a szeretetet csak felnőtt korban. "
Lehet, hogy félreértem ezt a mondatot, de én úgy gondolom, hogy a gyerekek azok, akik feltétel nélkül, és őszintén tudnak szeretni. Addig, amíg rájuk nem rakódik a szüleiktől tanult viselkedésminta, az esetleges rossz élmények, addig képesek erre a nagybetűs szeretetre. Felnőtt korban pedig sajnos ezt újra kell tanulni kvázi, le kell hántani a beidegződéseket, immár tudatosan.
Szerintem nem. A fájdalom és a szenvedés abból adódik, nem tudjuk elfogadni azt az érzést, hogy elszakadtunk isteni mivoltunktól.
Be kell látni, hogy azok az ezo-spiri irányzatok, amelyek azt mondják, boldogságra lettünk teremtve, csak saját magunktól nem tudjuk ezt megélni - önáltatások.
Amennyiben a boldogságnak az egység tudatállapotát nevezzük, hát biza nem arra lettünk teremtve. Hanem a boldogtalanság különböző aspektusainak megélésére.
Ez fájdalmasan hangzik - kinek mennyire - de ha megnézzük saját életünket és környezetünkét, hát az ennek igazságát bizonyítja. Minden úgy jó, ahogy van.
Ezért aztán jobban tesszük szerintem, ha elfogadjuk a boldogtalanságot. Az elkülönültségünket. Azt gondolom, ez elég jelentős mérföldkő lenne ahhoz, hogy élvezzük az itteni életünket, a mindenség megismerését.
Én megcsináltam. Friss az élmény, de azt már most is érzem, hogy felszabadító.
Kedves Csaesz!
Ha jól értem, akkor a boldogságot úgy értelmezed, mint egy ok-okozatok sora után /jól megérdemelten/ elérendő tökéletes viszonyt önmagaddal és a világgal...?
Racionális tapasztalataid - melyekhez még a külvilágból is csatolsz tapsoló élményeket - túlharsogják azt a hangot, amely belsődből nyöszörög halkan: TE magad lennél a boldogságod megtestelülése! Ne kívül keresd hát azt...Irracionális út vezet hozzá: a HITED.
Értem h mit mondasz, és egyetértek. De ez nem mondd ellen annak a tudatállapotnak, amit leírtam.
Ott nem utasítottam el semmit. A töketlenséget sem, ami van. Ellenkezőleg -szerettem.
De valahogy mégis érzékelhető volt a különbség. Egyben. :)
Pl az első műsorok között, amit a tvben láttam éppen egy arról szólt, hogy a dél-európai államok küzdöttek az Afrikából bevándorlókkal. Néztem, néztem, és elsírtam magam, összeszorult a szívem.
Egy csomó embert láttam, akik mint valami bábuk rángatóztak különböző dolgokon, akik összeütköztek, szenvedtek és dühöngtek, de olyan gyerekes volt sz egész, olyan színes, mint egy cirkusz és egyben olyan fájdalmas. Kegyelmet éreztem, és szívfájdalmat: azt érzetem: Istenem, milyen hatalmas dolog az élet, milyen csodálatos (épp megélhettem ennek gyönyörét) és ezek a kis buta lények (ítélkezés érzése nélkül) elherdálják. Maguk teszik tönkre. itt NINCS SZERETET.
Nem láttam pokolnak, nem volt rá érzelmi reakcióm, rossz érzelmem vagy ilyesmi. Egyszerűen tisztán láttam mit csinálunk: elválasztottságunk illúziójában.
Az elválasztottságban nincs kegyelem és hálaérzés. Nem lehetséges érezni, mert ezek az egység érzései.
Az elválasztottság illúzió, magányt szül, küzdelmet, félelmet, dühöt, gyűlöletet és szenvedést.
Valóban, a mai ember számára (ehhez az énemhez, az egómhoz sajnos nekem is vissza kellett térnem) valóban a szenvedésen keresztül vezet az út. Nem lehet másképp, mert annyira bebástyázta magát az illúzióiba. Valóban először meg kell látnia egyáltalán magát és a világot és utána el kell fogadni annak tökéletlenségében. Akkor szeret, amikor ezt meg tudja tenni. és az univerzum törvénye, hogy ha elfogadtad a magad teremtette tévedést, elkezded szeretni magad és az életed (a sorsod) így is, feloldódik, és megvilágosodik a valóság. Éppen ebből az elfogadásból és szeretetből fakad a hála és a kegyelem, ami viszont már az egységbe vezet, ahonnan egyértelműen látni, tudni és érezni, hogy nem vagyunk egyedül, olyannyira nem, hogy tökéletes egységben vagyunk mindennel.
Namaste
Nagyon tetszik ez a teremtéselmélet,amit inkább felismerések sokaságának és azok összefüggéseinek neveznék.
Viszont azt gondolom,hogy nem lettünk semmiféle meghatározott dologra sem teremtve,hiszen akkor nem lehetne szabad akaratunk. Egyszerűen csak a létezésre lettünk ,,teremtve",és azt hogy ezt a létünket boldogan,boldogtalanul,vagy így is,úgy is éljük,ezt kizárólag csak tőlünk függ.
Az én tapasztalatom az,hogy minél előbbre haladunk az önismeretünkben,annál jobban ismerjük meg /először / a világot is és a ,,másik" embert is. És ha kitartóak vagyunk ezen az úton,egyszer csak eljön amikor nincs a más -az elkülönültség- hanem az ember felismeri a világban is és a ,,másban " is önmagát. Amíg ,,más" van,addig még nem tudom ki vagyok. És tulajdonképpen ebből fakad minden boldogtalanságunk oka...
Még azon gondolkodtam el az írás kapcsán,hogy amikor a kisgyerek először kimondja ,hogy Én,akkor az vajon az egó e? Ez még egy érdekes kérdés a számomra.
Mert lehet hogy ő még ösztönösen emlékszik rá,hogy kicsoda ,amit aztán nagyon hamar elfelejtünk,és sokszor egy élet is kevés rá,hogy újra rájöjjünk :-) Pedig szerintem éppen ez a boldogságunk kulcsa...
Úgy gondolom, hogy az egó kialakulása szükséges ahhoz, hogy egyedülálló, független énekként ismerhessük meg önmagunkat (és az Isteni megismerés is így működhessen rajtunk keresztül).
Ebből következően az egó az legalább annyira a védelmünket is szolgálja, mint amennyire gátol bennünket.
Igen, amíg gyerekként még emlékezünk arra a világra, amelyből jöttünk, addig sokkal kevesebb az életünkben a szenvedés. Olyan mintha a szenvedés és a félelem a tanulási folyamatokkal és önmagunk bekorlátozásával lépne be az életünkbe. S amint összeszedjük a bátorságunkat és merünk nyitni a világ felé és mindent beengedünk, ami be akar jönni az életünkbe, ugyanúgy megszűnik a szenvedés nagy része is.
Amint merünk résztvenni az élet minden kihívásában és egynek érezni magunkat akár a Mindenséggel, akár a nagy ürességgel: akkor kezdjük el lassacskán megérteni azt, hogy kik is lehetünk és miért is jöhettünk erre a csoda szép bolygóra, miért is születtünk e sok sebből vérző de csodás kis országba/kishazánkba.
Örülök neki hogy éppen most és éppen ide születtem és nagyon örülök neki, hogy Ti is itt vagytok Velem! Köszönöm!