Gondolkodtam, hozzá szóljak-e?
Már olvasni és írni róla is fájdalommal jár, mégis, ma amikor regisztráltam magam, ez volt az első téma, amit elolvastam.
Megfordult a fejemben, elolvassam-e azoknak a történeteit, akik már tudják milyen elveszíteni a gyermeküket? Vagyok-e elég bátor, hogy olvassak róla és más fájdalmáról, hiszen én is ettől rettegek, pedig én még nem tudom, hogy milyen érzés, nem éltem át, de félek tőle amióta csak megszülettek a gyermekeim.
Az újságokban az ilyen cikkeknél szoktunk gyorsan arrébb lapozni, hogy meg se érintsen a dolog, mintha azzal, hogy más fájdalmát átérezzük, valahogy magunkhoz ne vonzzuk a bajt, vagy talán, hogy más szenvedése ne érintsen meg.
Ezt nem lehet átérezni, mert egy gyerek elvesztése teljesen más lehet, mint akár a legközelebbi rokonodé, akár házastársról, akár szülőről van szó. Az édesapám meghalt, az elvesztése nagyon megviselt, mégis úgy érzem, hogy az a fájdalom - bocsánat mindenkitől - talán csak egy kis ízelítő lehetne. Számomre éppen ezért félelmetes.
Félek tőle, rettegek, de megpróbálok nem gondolni rá, és amikor velük vagyok annyit szeretgetem őket, amennyit csak tudom. Talán hülyeség, de az talán vígasztalna engem, ha tudnám, hogy tudták, hogy végig szeretve voltak.