Régen jártam erre, ezért csak most válaszolok.

Két nagyszerű Sirály csomag létezik a problémádra:

http://onmegvalositas.hu/cikk/problemamegoldas_i

http://onmegvalositas.hu/cikk/erzelmek_es_oldasok

A Sirály csomagokat postán megkapod és otthon is elmélyedhetsz benne.

A másik lehetőség: a lenti keresőbe az "elengedés" címszóval a témában korábban írottakat tudod átolvasni.

Amit írsz, azzal kapcsolatban nekem az jön át, mintha kicsit lenéznéd a Földi életünket ...??

Mintha azért alkottál volna gyerekkorodban magad köré egy alternatív világot, hogy abba elmenekülhess. Én is álmodozó gyerek voltam, az álmodozásba menekültem.
Ez azt jelenti, hogy fejlett az igazságérzetünk, de amikor felnövünk, akkor már meg kell látnunk az élet szép oldalát is, az életünk értelmét is, mert felnőttként már nem vagyunk kiszolgáltatott helyzetben, hanem sok-sok választási lehetőségünk van (még a tesi korlátaink között is).

"Valahogy azt is érzem, mintha egy fejlettebb világból jöttem volna, ahol nem voltak ilyen korlátok." Jól érzed, mert a lelkünk is egy sokkal fejlettebb lelkivilágból jött és a szellemünk is egy sokkal fejletebb szellemi világból. De ez nem ok arra, hogy lebecsüljük a Földi életünk lehetőségeit, adottságait, hisz önszántunkból, a saját fejlődésünk elősegítéséért, az életünk céljának és értelmének megtalálásáért jöttünk ide, vállalva a testi és anyagi korlátainkat is.

Kétféle, illetve inkább háromféle okra gondolok, ami ide vezetett. Fel kellene tenned magadnak a kérdést csendes időszakodba, hogy melyikről is lehet szó, mert erre csak Te tudod megadni magadnak a választ.

1. Nem tartod elég érdekesnek (vagy eléggé valamilyennek) a mondandódat, ezért inkább nem mondod el. Ez sajnos nagyon is lehetséges, mert az elutasítások ezt akár meg is erősíthették benned.

2. Alulértékeled magadat másokhoz képest (esetleg űgy, hogy nem is tudsz róla).

3. Felülértékeled magadat másokhoz képest, nem tartod érdemesnek őket arra, hogy megossz velük dolgokat. Úgy érzed, hogy ami benned van, az sokkal több, sokszínűbb és nemesebb, mint amit érdemes megosztani másokkal.

Ha változtatni szeretnél és nem a mostani helyzetet fogadod el normálisnak, akkor ezeken érdemes elgondolkodni.
Miért? Mert van abban valami jó és energiát adó, amikor másokkal beszélgetünk... még néha akkor is ha éppen nagyon hülyék voltunk a másik szemében :)
Azután vannak dolgok, amiket az által tudunk tudatosítani és a helyükre rakni önmagunkban, hogy hangosan kimondtunk másoknak.

Az viszont biztos, hogy amikor akár csak pár napig keveset szólok másokhoz, mert egyedül vagyok és örülök, hogy végre ki sem kell lépnem a lakásból :) (amúgy beszédes közegben dolgozom naponta) akkor idő és erőfeszítés kell ahhoz, hogy legyen kedvem újra másokkal szóba állni. Ez erőfeszítés nélkül nem megy! De ha megteszem az erőfeszítéseket és ezen túllendülök, mindig olyan pluszokat kapok, ami mindenképp megérte.

Valamit azért lenne érdemes tenned ebben a témában, mert így az egód megerősítése csapdájába esel, úgy hogy észre sem veszed és ezt a helyzetet tartod egyedül elfogadhatónak.

ezzel a problémáddal. Többen is vagyunk így.
Ez a spirituális fejlődéssel vele járó dolog, az út egy részén ez jellemző.
Érzékeny lelkűek vagyunk, itt is - ott is kilógunk a sorból.

Ez azonban kezelhető. Hogyan? A nézőpontjaimon keresztül. S itt vannak tanítómestereink: pl. a Dalai Láma, és Epiktetosz. Epiktetosztól idézek:
"XLIII. Minden dolgot két oldalon lehet megfogni: az egyik oldalon lehet vinni, a másik oldalon nem. Ha a testvéred igazságtalan hozzád, ne arról az oldalról fogd meg a dolgot, hogy igazságtalan; mert ezzel a megfogással nem lehet a dolgot "hordani". Inkább arról az oldaláról fogd meg, hogy a testvéred, és veled együtt nevelkedett; így az elviselhető részén nyúlsz a dologhoz."
Forrás: http://mek.oszk.hu/00100/00197/00197.htm

Szóval amikor elvárom, hogy mások elfogadjanak, szeressenek, akkor valami olyasmit várok el, hogy helyeseljék az én másságomat, ami szinte lehetetlen az ő számukra, hisz ők nem mernének mások lenni, a közizléssel szemben haladni.
Én ehelyett örülök annak, ha megtűrnek és nem közösítenek ki és örülök, ha én észreveszem, hogy ők szerethetőek. A különbség az, hogy ekkor már nem passzív elvárások vannak bennem, s nem az érzékeny művész lelkivilágom sebeit nyalogatom, hanem aktív cselekvőjévé válok a saját életemnek. Hiszen adok: bizalmat, elfogadást, megértést, toleranciát és ami még kitelik tőlem.
S ez mit eredményez? Azt, hogyha részemről megtörtént az ő elfogadásuk, akkor már ők sem tudnak mást tenni, csak elfogadással válaszolni (max. néha-néha fellázadnak a másságom bátorságát látva, de ennyi)

S igen! Meg kellett tanulnom, hogy nem várhatok kölcsönösségre általában, hanem csak adok és adok. Figyelek és odahallgatok akkor is, ha rám senki nem figyelne és engem senki nem hallgatna meg. Ez van általánosságban, a mindennapokban. De a barátom, a kirándulótársam, a szerettem már csak az tud lenni, aki képes a kölcsönösségre, aki az egyenrangú társam a beszélgetésben, a meghallgatásban, a programjainkban. Így végül is egyensúly van bennem.

Gyakorlatilag itt az történik, hogy a magának mindent kikövetelő Ego oldaláról átpártolunk a Magasabb Én mindent toleráló, mindent elfogadó oldalára, úgy hogy ebben a kritikus helyzetben, - amiben már nem tudunk létezni - felülemelkedünk önmagunkon.

S milyen is az Isteni gondviselés? Ha képes vagyok felülemelkedni önmagamon, ha képes vagyok fókuszomba a többi embert helyezni, akkor valahogy nem leszek magányos, hanem keresik a társaságomat, a parkban, a Duna parton, az utcán. Onnantól már csak választanom kell, hogy kivel meddig szeretnék társalogni. Azóta amióta ezt megtanultam simán elindulok egyedül is bárhova és meglepően kevés ideig maradok egyedül, mert a kislány labdázni hív, a lángosos, a kutyás, a padonülő beszélget velem.