... hogy én hogy útálok panaszkodni!

úgyhogy a lelkem érzékeny kis mérlegét igyekeztem gyorsan - legalább valamennyire:) - helyrebillenteni 3 vicc beküldésével... fogadjátok szeretettel:)

Lányok! Nem tudtam ezt hova rakni,nem találtam ilyen blogot.
Kivételesen nem a belső szépségünkről van szó ,hanem a külsőről.

Gyönyörű őszi hajakat láttam:

http://hajfestes.network.hu/blog/hajapolas-klub-hirei/frizurak-oszre-es-...

... most nézem ezt a filmet. Láttad már Michaelita? Rád gondoltam.

Sajna nem tudok érdemben hozzászólni a témához.
Nekem egy kicsit zavaros.

Szia Michaelita!

Érdekelne.Mi sült(fött) ki belöle?
Valahogy nem tudom elképzelni...
Finom lett? ;)

Bocsi mindenkitöl amiért a belerondítok a felemelö filozofálásba!
Folytassátok nyugodtan! :)

Üdv!Erika

Szia Michaelita !

A saját hozzászólásod egyik idézetével kezdem, ezzel a pár mondattal nagyon is rátapintottál a lényegre.

"Az önbecsapás már az elején elkezdődik, mert egy illúzió részesévé válok.
Annyira ráhangolódom a másik emberre, hogy csak őt látom, érzem, hallgatom. Olyan, mintha a saját életem megélését felcserélném az Ő élete élésével.
Miért teszem? Miért nem elég jó nekem a sajátom? Mit várok a másétól? Azt sajnos nem tudom!
Az elején - az újszerűség varázsa miatt - még minden szép és jó és mindent beborít a rózsaszínű köd. De közben a saját lehetőségeimet, akaratomat, programjaimat olyan szintig alárendelem a másik kéréseinek, elvárásainak, akaratának, hogy a saját életem megtorpanni látszik. Mindezt "betudom" szépen a kiesett időnek, az érzelmek behatásainak.
Ja!, az érzelmek megélése is elmegy vakvágányra. A saját érzelmeim megélése helyett olyan mértékű a vele való azonosulni vágyás, hogy fel sem tűnik, hogy már nem élem meg a saját érzéseimet sem. "

A saját példámat tudom Neked felhozni, hátha segít valamennyire. Bár tudom, csak önmagunk vagyunk képesek saját magunkat legyőzni a szó nemes értelmében.

Amikor bevonzok egy olyan embert az életembe, akire már régóta várok és eddig csak álmodoztam róla, akkor egyszeriben bevonzom a félelmet is, hogy talán nem leszek majd képes megtartani, nem lesz elég a szeretetem, amit adok, vagy a tulajdonságaim kiábrándítóak lesznek egy idő után. Ezért elkezdem figyelni, mikor vagyok a másiknak a legmegnyerőbb és elnyomom a számomra kellemetlenebb énemet, hogy a lehető legtöbbször megfeleljek. Holott a másik pontosan azért kedvelt, vagy szeretett meg, amilyen valójában vagyok a szerepeim nélkül.

Csakhogy ez így hosszabb távon nem működik, nálam még rövidebben sem.
Úgy éreztem, megfulladok, folyton csak alkalmazkodok, pedig nem is várták el tőlem. Egyszerűen kivetítettem, hogy a páromnak erre és erre van szüksége.
Érdekes módon, ő bizonyos fokig ugyanezt tette, nem mondta, hogy nem arra vágyik, amit adok, mert félt, hogy akkor nem magamat adom, hanem alkalmazkodom hozzá, így tehát ő is alkalmazkodott. Nem csoda, ha egy idő után másból sem álltunk, mint probléma halmazokból, amelyek egyre gyakrabban bukkantak fel, holott éppen arra törekedtem, hogy a szerepvállalásommal a problémákat kerüljem el és csak a jót adjam magamból.

Csak azt nem vettem észre, nem biztos, hogy az a jó a másiknak, amiről én azt gondolom, hogy jó neki.

Nem volt más választás, mint leülni és szembenézni a dolgokkal. Ezt leírni könnyű, véghezvinni annál nehezebb. A szerepjátszás mindig könnyebb, mint a felvállalás, legalábbis rövid távon.

Eljutottam oda, hogy én is tönkremegyek és a kapcsolatom is. Egyszerűen nincs más választás, mint önmagam adni. Ha a párom nem fogad el, akkor annak úgy kell lennie, nem vagyunk egymáshoz valók. Most kezdem el az igazán jelentős dolgokban teljesen felvállalni önmagam. Szép lassan megy, mert a szerepekhez gyorsan hozzá lehet szokni. Azt nem mondom, hogy nincs bennem félelem, de sokkal nagyobb az elutasítás a régi énem irányába, mint a félelem attól, hogy így talán nem fogadnak el.

Egyébként ha megvizsgálod mélyebben a dolgokat, a párod azt az énedet szerette meg, amilyen a kapcsolat elején voltál, amikor még nem kezdtél el alkalmazkodni. Ahogy kezded feladni önmagad és hozzá idomulni, egyre kevésbé leszel vonzó számára. Ő egyáltalán nem azt akarja, hogy ugyanazt kapja, ami saját magában is meg van, hanem egy másfajta, érdekes, értékes embert, akivel mint két csiszolatlan gyémánt, egymás fényét emelhetitek. Amikor erre rájössz, megtapasztalod azt is, hogy ez egy csodálatos játék a maga nehézségeivel együtt. Minden nap, vagy órában van valamilyen feladvány, amit közösen megoldotok, adjátok a saját egyéniségeteket, az önálló elgondolásokat és valami hihetetlen csodák kerekednek ki belőle.

Neal Donald Walsch írja A kapcsolatokról c. könyvében, hogy az igazán jó kapcsolatban úgy érzed magad, mintha egyedül volnál. Érdekesen hangzik, de ha belegondolok, nagyon is igaz. Egyedül, önmagában az ember mindent meg mer tenni, nincs szemtanú, nincs ítélkező, nincs kritikus, csak önmagunk természetessége, hiszen nincs kinek és miért játszani.
Sok "munkával" jár ide eljutni, de meggyőződésem, hogy kárpótol mindenért. És nem lehet más az alap, csak a teljes őszinteség önmagunkkal és a másikkal szemben, egyébként kár is elindulni.

Szia Kedves Marcsi!

Nem tudom, hogy illik-e ide a blogodba, de egyik nap figyelmes lettem a magam életében a következőre. Most tanulok autót vezetni, amiről talán már meséltem neked, hogy rettenetesen féltem tőle. Rájöttem, hogy az autóvezetés valahol az életbe való kilépést szimbolizálja nekem. Az autóvezetés, a sok autó, valahogy a durva életet szimbolizálta, ezért mindig úgy éreztem, hogy nem vagyok a forgalomba való. Ez valahol szimbolizálja azt is, hogy féltem az élettől. De most valami történt velem és szép lassan, finoman kezdek szembemenni, szembenézni a félelmeimmel. Kipróbálok egy csomó dolgot, amitől korábban tartottam, pl. apró hülyeség, de soha nem ültem vonaton az első és utolsó kocsiba, mert volt anyámnak egy barátnője, aki azt mondta mindig, hogy oda nem szabad ülni, mert baleset esetén az első és utolsó kocsiban tutira meghal mindenki. Tudod, hogy vidéken élünk és ezért időnként vonatozom és az utóbbi időben szembe mentem ezzel a "buta" félelmemmel és szép lassan lecseréltem magamban, hogy ugyan miért ütközne a vonatom bármiért is? És ha mégis, akkor úgy van rendjén.
Az is érdekes volt, hogy ahányszor beültem az autóba az oktatóval, még csak a rutinpályán ügyetlenkedtem, de rendszeresen úgy indultam el, hogy nem engedtem ki a kéziféket. Ez abszolút jellemző az életemre is, valamiért nem engedem el a kontrollt, akkor is behúzom a kéziféket, amikor erre nincs szükség. Vizsgálom az okokat, amiket pedig találok, igyekszem elfogadni, átölelni, hogy ez is hozzám tartozik és persze oldani őket.
Itt tartok most magammal, remélem jó úton haladok, mert pár napja azt vettem észre, hogy a nem olyan rég még gyakran jellemző szomorúságom most valahogy kezd átalakulni egy minden rendben van érzéssé, pár napja megszállt egy talán egységélményhez hasonlítható nyugalom, nem tudok haragudni senkire, sem a környezetemre, sem magamra (ami egy és ugyanaz valahol) és nagyon bizakodó vagyok.
Sőt ez annyira jó érzés, hogy most a rossz dolgok is teljesen elfogadhatók lettek számomra. Sosem volt még ilyen érzésem, remélem tartós lesz. :-))
Puszi neked:

Kriszti