"Egy anya azért jött el az állításra, mert nem tudott zöld ágra vergődni a kisebbik fiával. A fiú tizenhat éves volt, sokat füvezett, automatákat tört fel, és azzal fenyegetőzött - ahogy ő mondta -, hogy végérvényesen bűnöző lesz belőle. Minden olyan próbálkozást visszautasított, ami arra irányult, hogy jobb belátásra bírja őt. A felállításnál a fiú képviselője rá se hederített a többi családtagra. Nyilvánvalóan valaki olyanra nézett, aki még nem volt felállítva. Megkérdeztem a nőt, ki állhatna még ott, és először nem tudta a választ. Én viszont nem tágítottam, és ragaszkodtam hozzá, hogy valaki még hiányzik onnan, hogy kell még lennie valakinek ebben a családban, akit kizártak a családi tudatból, és csak ekkor mondta ki váratlanul: „A bátyám." Akkor derült ki, hogy egy nő meggyilkolásáért életfogytiglan fegyházra ítélték a testvérét. Már tizenöt éve ült ott, a nő majdnem teljesen elfelejtette. Amikor meg¬mondtam neki, hogy az életfogytiglanra ítélteket sok esetben ki szokták engedni tizenöt-húsz év után, akkor szabály szerint sokkot kapott.
A családi lélek viszont nem feledkezett el erről a bátyról, ugyanis a nő fia képviselte őt a családban. Amikor egy képviselőt a férfi helyére állítottam, a fiú azonnal meg¬könnyebbülten és érdeklődve nézett oda. A megoldás itt is - mint mindig - a kötődés és a valóság elismerése volt, méghozzá úgy, ahogy van. Itt ezekkel a szavakkal történt ez meg: „A nagybátyám vagy." És a fiú anyjának oldaláról: „Gyilkos vagy, és a bátyám vagy." Amikor ezt kimondta, a fia képviselője szemmel láthatóan megkönnyebbült, és először tudott egyáltalán ránézni az anyjára és a többi családtagjára, és érzékelni, hogy léteznek."
(W. Nelles: Gyógyító valóság)

"SILVAN
Amit Silvan a csoportnak elmesél, úgy cseng, mint egy rossz film, amelyben mindig ő az áldozat. Hol pénzzel csapják be, hol rossz hírét keltik, hol a munkahelyén lehetetlenítik el, és így tovább. Hogy csak két elképesztő történetet említsek: Silvant a saját nővére feljelentette a rendőrségen, mert állítólag bankot rabolt. A közzétett fantomkép többé-kevésbé hasonlított Silvanra, amit a nővér tüstént ki is használt, a maga javára. Miközben Silvan a fogdában ült, nővére a család összes hagyatéki ügyét oly módon rendezte el, hogy neki származzon előnye belőle. A rács mögött Silvan keze meg volt kötve; amikor pedig ártatlanságának köszönhetően kiengedték, szembesülnie kellett a keserű valósággal.

Szabadon engedését Silvan annak a szerencsés körülménynek köszönhette, hogy a valódi bankrabló ugyanazzal a módszerrel követett el bankrablást a szomszédos bankban is. Amikor elfogták, Silvant azonnali hatállyal szabadlábra helyezték. De a baj már megesett: a nővére mindent az ő hátrányára intézett, ami Silvannak komoly anyagi kárt okozott.

És ez sajnos nem egyedülálló eset. Egyszer elraboltak egy gyermeket. A tettes egy Silvannal jó viszonyban álló asztalosmester volt. Hogy Silvannal kitoljon, valaki teljesen alaptalanul feljelentést tett a rendőrségen, mondván, hogy ő rejtette el, az asztalosmesterrel szövetkezve, a gyermeket...

Silvan még több hasonló történetet is elbeszélne, de a csoport felhördül, és a szemináriumvezető leinti őt.
A szemináriumvezető: „Úgy tűnik, nagyon jól elsajátítottad az áldozat szerepét!"
Silvan fülig érő vigyorral vonogatja a vállát.
A szemináriumvezető: „Láttátok ezt a mosolyt? Szeret áldozat lenni."

Megkérik Silvant, hogy válasszon és állítson fel valakit önmaga és az áldozatszerep képviseletében. Az áldozatszerepre Silvan egy férfit választ ki.
Az első képben csak mosolyognak egymásra. Nagyon kedvelik egymást...

A szemináriumvezető kiválaszt a csoportból egy férfit és egy nőt, akik a szülőket személyesítik meg, és őket is odaállítja. Az anya reszketni kezd, és nem bírja elviselni az áldozatszerep tekintetét. Végül a padlóra ereszkedik.

A szemináriumvezető Silvanhoz: „Tudsz mondani valamit édesanyád esetleges áldozatszerepéről?"
Silvan (mocorog): „Anyámat fiatalkorában elgázolta egy ismeretlen autós. Majdnem el is vérzett, mert az autós cserbenhagyta. De szerencsére rátalált valaki, és elvitte egy klinikára." A szemináriumvezető: „Maradtak szövődményei a balesetnek?"

SILVAN (mocorog): „Hajaj, sok is. Rengeteg heg, Azonkívül évtizedek óta szenved a baleset súlyos testi következményeitől."
Miközben Silvan erről beszél, az anya megszemélyesítője sírni kezd.

A szemináriumvezető az autós szerepére is kiválaszt egy férfit a csoportból. Az autós a legnagyobb nyugalommal mosolyog az anyára, mint egy szerelmes, sőt le is fekszik mellé a padlóra. Szorosan átölelik egymást. Mindketten sírnak. A férfi önkéntelenül megszólal: „Magamban mindig melletted voltam, csak temelletted."

Silvan ekkor beáll a saját szerepébe. A szemináriumvezető kérésére azt mondja az anyának: „Túlságosan borzalmas, ami veled történt. Ezért egész életemben áldozat akarok lenni. Nekem sem lehet jobb, mint neked!"
Silvan szavai hallatán az anya a fejét rázza. Silvant most megkérik, hajoljon meg az autós és az anya előtt.
Az ANYÁHOZ így szól: „Nehéz sorsodnak tisztelettel adózom. Áldj meg, kérlek, ha a szenvedésed láttán is szabad örülnöm az életnek." E szavakat örömmel fogadja az anya, és átöleli a fiát. Az AUTÓSNAK azt mondja Silvan: „Tiszteletben tartom, hogy a sors vett a szolgálatába."

A kettejüknek mondott szavakkal egyidejűleg lépésről lépésre távolodni kezd az áldozatszerep megszemélyesítője. Értésünkre adja, hogy akár ki is szállhatna a szerepből, hiszen most már felesleges
Amikor Silvan megköszöni neki mindazt, amire rámutatott, mély lélegzetet vesz, és felragyog a tekintete. Az anya barátságosan rámosolyog."
(T. Schäfer: Hogyan válik a munka hivatássá?)

ZOLTÁN

Zoltán Magyarországon született, de már hosszú évek óta Észak-Németországban él. Miután metróvezetőként egy ideig munka nélkül volt, most mindjárt két ajánlatot is kapott: egyet Hamburgból,egyet pedig szülővárosából, Budapestről.

ZOLTÁN: „Budapesten vannak a szüleim, a hazám, a gyökereim.
Hamburgban a barátaim és az az élet, amelyet itt sikeresen felépítettem magamnak. Mindkét hely érdekes, én pedig nem tudom,melyiket válasszam."

Zoltán három szereplőt választ: egyet magának, egyet a „Budapestre utazásnak", egyet pedig a „Hamburgba utazásnak". Zoltán megszemélyesítője odalép Budapesthez, miközben mosolyog. Budapest visszamosolyog rá.

A SZEMINÁRIUMVEZETŐ: „Csináljunk még egy tesztet. ( Zoltánt Hamburg mellé állítja.)
Zoltánhoz: Hogy érzed magad mellette? Ugyanolyan jól? Ne kapkodj, érezz rá nyugodtan."
ZOLTÁN (a fejét rázza): „Messze nem olyan jó érzés, mint Budapest mellett."
Most elfoglalja saját helyét a felállításban, és megállapítja, hogy Budapest mellett valóban jól érzi magát.

A SZEMINÁRIUMVEZETŐ: „Közvetlenül a felállítás után nem szabad létfontosságú döntést hozni. Először várd ki, mit érzel magadban, és csak azután dönts. A felállítás képei ugyanis tudat alatt tovább dolgoznak."
ZOLTÁN: „Úgy lesz!"

(T. Schäfer:Hogyan válik a munka hivatássá?)

"Jó néhány pályafutást derékba tört már a családi vállalkozáshoz való kötődés, és az a látszólagos kötelesség, hogy az utódok a vállalkozást folytassák. Csakhogy elsősorban mindenkinek a saját pályafutása, illetve saját tehetsége és képességei iránt kell elkötelezettnek lennie. A felnőtt léthez hozzátartozik az a bátorság is, amellyel az ember hozzátartozói ellenkezésével szemben is követi a saját útját.

Ez az út és az egyéni érdek néha a családi vállalkozáson belül vezet tovább. De még így is támadhatnak nézeteltérések. Gyakran okoz gondot, ha az ember főnöke egyszersmind az apja is. Ha a testvérek is a cégnél dolgoznak, gyakori, hogy irigység, és ennek nyomán számos konfliktus támad.
………………………….
…………………………
Házasságkötéskor gyakran felmerül a kérdés, hogy érdemes-e az ifjú párnak az apóshoz és az anyóshoz költöznie és a családi vállalkozásba besegítenie. Az ilyen esetek - több mint tizenöt évnyi családfelállítási tapasztalataim alapján - rendszerint hasonló képet mutattak: ha a férj költözik a feleség szüleihez, és apósának cégénél dolgozik, szinte száz százalék, hogy a dolgok rossz irányt vesznek. Ha viszont a feleség költözik a férj szüleihez, és velük dolgozik, az ügy zátonyra futhat ugyan, de ugyanazzal az erővel jól is alakulhat. Ennek a különös jelenségnek az okain sokat töprengtem.

A magyarázat talán az, hogy a nők sok mindenben - anyaság, hivatás, társadalmi munka és így tovább - feltalálják és otthon érzik magukat, míg a férfiak sokkal egyoldalúbban összpontosítanak a munkára. Ha mármost egy férfi a saját elképzeléseivel csat¬lakozik felesége szüleinek vállalkozásához, akkor meg kell tanulnia alárendelnie magát. Számára kellemetlen, ha felesége nap mint nap tanúja annak, hogy az apa szava a szent, nem a férjé. Férfiak az ilyesmit nehezen tudják elfogadni. Még ha névleg a vő veszi is át a vállalat vezetését, az após rendszerint nem képes magát visszafogni, és beleszól az ügyekbe.

.................. Emlékszem például Frankra, aki beszállt apósának országokat átfogó cégbirodalmába, ahelyett hogy saját banki karrierjét folytatta volna. Kezdettől fogva rossz érzése volt. Keserűen meg is kellett bánnia! Ma ebben a családban senki sem áll szóba a másikkal. Ha a magánéletet elválasztották volna az üzletitől, talán szakításra került volna sor, de nem ilyen mérvűre. Ám ahol sok pénzről van szó, ott, mint tudjuk, vége a barátságnak."
(T. Schäfer: Hogyan válik a munka hivatássá?)

Úton-útfélen belebotlok abba a kérdésbe, hogy vajon a saját életemet élem-e? Úgy tűnik, mindenki azt akarja. És ez így helyes. Akkor tudod kibontakoztatni a benned lévő tehetséget, ha te, Te vagy. Ehhez kapcsolódik a következő történet.

Egy kedves barátom érdeklődött a családfelállítás iránt. Elmondta, hogy a testvérének akar segíteni, mert úgy látja, hogy ismétli az édesapja életét. Megkérdeztem, hogy hány éves a testvére?
- 32 – válaszolta.
- Tehát már felnőtt.
- Igen. – felelte – Tudok rajta segíteni?
- Mért TE akarsz rajta segíteni? Talán szellemileg korlátozott?
- Nem. Úgy rendben van.
- Akkor szeretném, ha tudnád, - kezdtem a magyarázatot – hogy egy felnőtt ember életébe ilyetén való beavatkozás („majd én megjavítalak”) a személyiségi jogok megsértésének kategóriájába tartozik. Értem az aggódást, nagyon rossz nézni, ha szerettünk boldogtalan, és elszúrja az életét, és ami a legszörnyűbb, az a tehetetlenség. Az együttérzés és a szeretet arra sarkallja az embert, hogy minden lehetőséget megragadjon a segítségnyújtásra. A kérdés, hogy ez kinek a szeretete? Testvéri szeretet, vagy inkább anyai?
- Azt hiszem, inkább anyai. – válaszolta némi gondolkodás után.
- Tehát anyai szeretetet érzel a testvéred iránt. Miért vetted át a családban az anyai érzést, szerepet? Talán édesanyád lelkileg nem tudott részt venni az életetekben? Talán az ő családjában történtek olyan drámai események, amelyek lekötötték őt lelkileg?
- Igen, 10 éves volt, amikor meghaltak a szülei, és egy nagynéni nevelte, akit nem nagyon szeretett. A testvére is csecsemőkorában halt meg.
- Akkor érthető, hogy miért nem tudott veletek lenni, és te szeretetből átvetted a szerepét. Vagyis nem tudod a saját életedet élni, de azt tudnod kell, hogy testvéred anyja sem lehetsz, hiszen ugyanolyan gyerek vagy mint ő. Annyit meg tudunk tenni a családállításon, hogy édesanyádat behozzuk a családi lélekbe, és te felszabadulsz egy olyan szerep alól, aminek megfelelni állandó kudarc és lehetetlenség, és így élheted a saját életedet.
- Értem. – válaszolta – Akkor majd még telefonálok.
Így váltunk el.

Szerintetek rászánja-e magát, hogy leteszi a felvett szerepet, vagy továbbra is éli azt az életet, ami nem az övé, ezzel vállalva, hogy nem tudja majd megvalósítani azt, amire hivatott lenne?

"Eljött hozzám egy középkorú, elvált nő, két éppen felnőtt fiú édesanyja. Már régen elvált és majdnem 15 éve egyedül nevelte gyerekeit. Lemondott bármilyen új társkapcsolatról, mert a fiaiban látta életfeladatát.

Nehéz szívvel vette tudomásul, hogy a fiai elköltöztek otthonról. Azok a gyerekek, akik egyedül hagyják otthon a szüleiket, bűnösnek érzik magukat. De természetesen nem tehetnek róla, ha az őket ellátó szülő mindig lemond a partnerkapcsolatok lehetőségéről. Érdekes módon egy születésnapi ajándék segített, amit a fiúk adtak édesanyjuknak. Az ajándék egy nagy körutazás volt. A nő a nyaraláson beleszeretett egy elfoglalt üzletemberbe.

A fiúk örültek, hogy anyjuk végre talált egy társat, de nehezen alakult a kapcsolat. A férfi másik országban lakott. Néha egyikük országában töltöttek együtt pár hetet, majd hat hónappal később a másik országában találkoztak pár hétre vagy utaztak el egy hosszabb nyaralásra.

Egy idő után világossá vált, hogy alapvető döntést kell hozni L további együttélésről. A nő egyre inkább kezdett arra panaszkodni, hogy nem értik meg egymást. A szimbólumokkal történő családleképzésen hamar kiderült, hogy mi is a tulajdonképpeni probléma: A férfi hosszú évekig élt
boldog házasságban, és nemrég vesztette el feleségét egy súlyos betegségben. A hölgy elmondta, hogy olyan érzése van, mintha az elhunyt „szellemként" lebegne a kapcsolat fölött. Olyan téma
volt ez, amelyről sohasem beszélgettek.

A páciens úgy helyezte el a földön a szimbólumokat, hogy _ következő kép alakult ki: A férfi elhunyt felesége mellett állt. A páciens pedig első férjére nézett, két fia apjára, akit túlságosan kevéssé tisztelt, és akit igazságtalanul mindig bűnbaknak tartón, így még mindkét partner előző társához kötődött.

Miután a páciens végigcsinált egy gyógyító folyamatot a még élő, első férjével, azt mondattam vele új társának: „Tiszteletben tartom mély szeretetedet, ami első feleségedhez fűz. Nyugodtan hagyj még időt magadnak." Erre elszomorodott a hölgy, mén ahogy ő az új társ számára csak a második, ugyanúgy számára sem ő az első, csupán a második. Nem lehet úgy tenni, mintha nem létezett volna ez a korábbi kötés.

Az új partnerkapcsolatnak csak akkor van esélye, ha a korábbi kötődéseket tiszteletben tartjuk. Ezért megkértem a pácienst, hogy hajoljon meg mélyen 2 férfi elhunyt, első felesége előtt és mondja azt: „Tisztellek, mint az ő első feleségét és tisztelem mély szereteteteket. Kérlek, tekints ránk barátsággal."
Ezután javult a kapcsolat."
(T. Schäfer: A férfi, aki ezer évig akart élni)

Kedves Ildiko!

Balogh Mark vagyok, Angliaban eltem nehany evet es majus 1-tol leszek Magyarorszagon hosszabb ideig. Tobben ajanlottak, hogy erdemes elmennem egy csaladfelallitasra ahhoz, hogy meg tudjam valositani a celjaimat.
Azt szeretnem megtudni, hogy mikor lesz a kovetkezo csaladallitas, amit On vezet, vagy amit ajanlani tudna nekem.
Nehany szoban az altalam is latott megoldando feladatok:

Egesz csaladommal valo folyamatos beke megtalalasa
Idealis no megtalalasa
Megfelelo munka/hivatas megtalalasa
Kiegyensulyozottsag, kituno kommunikacios keszseg, energikussag, jovobe vetett hit elerese

Udvozlettel:

Mark

A családfelállítás módszere nagyrészt a származási családból eredő problémákkal foglalkozik. De tudjuk, hogy vannak olyan nehézségek is, amelyek okai a saját életünkben keresendők. Ezt vizsgálva Bert Hellinger felfedezett egy, az ember életét nagyban meghatározó eseményt, aminek a „félbeszakadt közeledés” nevet adta.

Ha egy gyermek korán kénytelen elszakadni, elválni a szülőjétől, például kórházi kezelés, utazás, halál, vagy bármilyen más esemény miatt, akkor dühöt, csalódottságot érez. De minden más történésnek is, amit a gyermek visszautasításként értelmezhet, az lehet a következménye, hogy megakad a természetes gyermeki szeretet áramlása.

A vágy a szülői szeretet után megmarad, de „megtanulta,” hogy ennek a következménye szomorúság és fájdalom. Ha ilyenkor a szülő közeledni szeretne, a gyermek elfordul, mert haragszik és így az egymáshoz való közeledés nem válik valóra.

Felnőtt korában sem mer közelebbi kapcsolatot kialakítani az emberekkel, átadni magát a szerelemnek, mert egy bizonyos ponton felszínre kerülnek az elutasítás emlékei és olyan negatív érzések jelentkeznek, mint harag, szomorúság, kétségbeesés. Aki eljut ide, az általában visszariad attól, hogy tovább menjen, és olyan elhatározásokra juthat, mint például: „Soha többé nem mutatom magam gyengének.”, Soha senkitől nem kérek segítséget,” Nem engedek magamhoz közel senkit:”

A megoldás az, hogy visszavezetjük az illetőt abba az időbe, amikor megtörtént a megakadás, és beteljesítjük gyermeki szükségletét, vagyis képviselő segítségével célba juttatjuk a közeledést. Így végre bensőségesen átölelhetik egymást – és a szülői szeretet szabadon áramolhat a gyerek felé, és a gyerek szabadon elfogadhatja azt.

Sziasztok!

Érdeklődni szeretnék, hogy Miskolcon szoktak-e ilyen családállítást tartani? Ha igen, akkor mik a feltételei? Mert olyat is hallottam már, hogy nekem kell egy csoportra való embert összegyűjtenem.

Bocsánat, ha korábbi hozzászólásokban már benne van a válasz a kérdéseimre, de most nincs rá időm, hogy ezt a 6 oldalt visszaolvassam. Ma voltam egy tanuló pszichoterapeutánál és ő javasolta, mert annyira összetett itthon a helyzet, hogy túl sokat enélkül nem tud segíteni. de azért kaptam egy könyvet és némi "házifeladatot", úgyhogy hozzá is kezdek, mert megoldandó feladatok sora van előttem, amikhez szeretném rendbe szedni magam! :)

Előre is köszönöm a segítséget!
Üdv.: B.

Az igaz, hogy az utóbbi néhány hónapban elég nehéz időszakot éltem meg, de az már kirívó volt, hogy múlt héten, kedden reggel azon kaptam magam, hogy egy mondat dörömböl bennem: "Nem lehetsz boldog!" "Nem lehetsz boldog!" Nem tudtam, hová tegyem ezt a gondolatot, fogalmam sem volt honnan ered, ezért nosza, utána nézünk.

Családállításon kiderült, hogy édesapámtól jön az érzés, méghozzá a háborúval és az ott elhunytakkal kapcsolatos. Ő is katona volt, mint miden egészséges férfi, és ugyan arról sosem beszélt, hogy miket élhetett meg, de biztos nem koktélokat ivott. Képviselője ott állt a halottak előtt, és megbabonázva nézte őket. Szinte érezni lehetett, hogy menyire ott maradt lelkének egy része.

Meghajoltunk mindketten a halottak előtt. Én már akkor bizonyos megkönnyebbülést éreztem. Azért sokáig néztem még őket. Édesapám közéjük feküdt, ez kicsit nehéz volt. De el kell fogadnom. És most ismerkedem az élettel. Azután majd megyek én is. Amikor itt az ideje. De addig még teszek valami jót, hogy apa büszke legyen rám.

Amikor először mentem családállításra, nagyon izgultam. Kaptam némi tájékoztatást erről az alternatív segítő módszerről, mégis nehezen tudtam elképzelni, hogy mi történik valójában. Hogyan lehetséges, hogy kevés információ birtokában titkára lehet annak jutni, hogy valaki miért beteg olyan gyakran, vagy miért nem találja a helyét, és rendbe lehet hozni a családi kapcsolatokat is.

A köztudatban az a jellemző, hogy töviről hegyire átbeszéljük a problémát, itt meg egyáltalán nincs szó erről.” Csak néhány mondatot mondj”- hallottam az utasítást barátnőmtől. Bizonytalan voltam abban is, hogy az én párkapcsolati problémámra, vajon hoz-e megoldást?

Amikor megérkeztem a helyszínre, már várakozott ott néhány ismeretlen ember. Páran beszélgettek, úgy tűnt, már többször részt vettek ilyen csoportban, mások gondolataikba merülve, csendben ültek, vagy gőzölgő tea mellett figyelték a többieket.

A meghirdetett időpontra 14-en foglaltunk helyet körben, a tágas teremben. Az állításvezető, a bemutatkozások után, rövid elméleti bevezetőt tartott. Elmondta, hogy milyen gondok lehetnek abból, ha valakit kitagadunk a családból, vagy ha valaki nincs a helyén.

Elhangzott, hogy a gyerekek a szüleik iránti szeretetből, és hűségből nem mernek boldogabban élni, mint ők. Szó esett arról is, hogy miért ismétlődnek meg gyakran sorsok a családokban.

A bevezető végére kicsit megnyugodtam, bár egy kis gombócot még éreztem a torkomban. Főleg az aggasztott, hogy zárkózottságom miatt, hogyan tudok megnyílni ennyi ember előtt, és még talán érzelmeimet is ki kell mutatnom.

Kis szünet után következett a gyakorlat. Egyszerre kíváncsi is voltam és szkeptikus. Micsoda elképzelés az, hogy bárki képes visszaadni egy számára ismeretlen ember érzéseit?

Kata jelentkezett elsőnek, az édesanyjával való kapcsolatán dolgoztunk. Rögtön beválasztottak képviselőnek. A vezető azt mondta, nem kell tennem semmit, amit eleinte elég nehéz volt betartani, mert a hitetlenség és a csendes tanácstalanság keveréke dolgozott bennem.

Körülbelül másfél perc elteltével olyan történt velem, amin magam is elcsodálkoztam: elkezdtem fázni a 26 fokos teremben, és azt éreztem, hogy nem tud megtartani a lábam. Le kellett ülnöm a földre. Miután vége volt az állításnak, csak járt az agyam, megpróbáltam feldolgozni az élményeket.

Egész nap dolgoztunk. Nagyon változatos a problémák jelentkeztek, indokolatlan félelmektől kezdve, a magányosságon keresztül, a szülő-gyerek kapcsolatig, mindenféle nehézséggel találkoztunk.

Negyediknek én jelentkeztem, az izgalomtól elvörösödtem, alig tudtam beszélni. „Az egész család női ágán folyamatos gond van a férfiakkal, rendszerint mindegyik elhagyta a családját.”- mondtam. Rövid beszélgetés után a dédnagymamára terelődött a szó, akit meg is jelenítettünk egy képviselő által, és elkezdődött az állítás maga. A végére már jó néhányan sírtunk, én is, pedig ettől máshol nagyon zavarba jövök, de itt valahogy egyértelmű, és természetes.

10 hete történt ez velem, és most először tapasztalom, hogy szabad boldog párkapcsolatban élnem. Megtalálhatom az igazit. (Már van is jelentkező.) Nyitott, őszinte és könnyű érzés ez.

Nekem nagyon jó volt, hogy nem kellett hónapokig tartó terápián részt vennem, apró darabokra szedve a gyermekkoromat, a szüleimmel való kapcsolatomat, és minden egyebet, hogy végre megtaláljuk az okot és a megoldást. Ehhez se kedvem, se időm, se pénzem nem lenne.

Barátnőm régebben sokat mesélt a családállításról és most azt kellett mondanom neki: „Ha hetekig beszélsz, akkor sem értettem volna meg, de most, hogy megtapasztaltam, van némi fogalmam róla. (K.A)