A szerelem és magány kapcsolata egy paradoxon, vagy legalábbis nagyon fura egy dolog . Számtalanszor látom magam körül, ahogyan ragaszkodunk, ahogyan kapaszkodunk egy másik ember szeretetébe. Csak azért, hogy ne kelljen a végén egyedül maradnunk. Feladva magunkat. Csak, hogy elmondhassam: szeretnek és szeretek, oly nagyon szeretek. Szükségem van rád. Mert általad, a te szerelmed által tudom, hogy nem vagyok magányos. Nekem is szeretnem kell ahhoz, hogy ne legyek egyedül. S ezért cserébe én megalkuszom veled. Így már én is, most már akkor én is tartozhatok valakihez valahová.

Érdekes dologba csöppentem. Teljesen váratlanul ért.
Egy olyan embert sodort elém a sors - Jóisten, nevezd ahogy akarod - akire nem számítottam volna. Egyszer találkoztunk nagyon rég. Mégis, amikor jobban megnéztem magamnak, eszembe jutott a neve szinte azonnal.

Hmmm. Érdekes. Nagyon érdekes.
Lassan egy hete történt, és még mindig nem térek magamhoz. Ha végignézem az elmúlt napokat, olyat teszek, amire már nem számítottam. Mosolygok. Időnként vigyorgok.

Én már régóta foglalkozom ezzel a kérdéssel, de most ért meg bennem, megírom itt is.

Sok mindent kipróbáltam, sok tanfolyamot bejártam, mégis vannak dolgok, amik vissza-visszatérnek, mint ismétlések, tudjátok, a mókus-kerék efektus.

Boncolgatni szeretném mi az oka, ti hogyan látjátok.

Én a mai ezo-forradalom idején több mindent hiányolok.

Hangsúlyozódott a pozitív gondolkozás, a szellemi törvények, Isten megélése az emberek körében és ezt nagyon jó dolognak tartom. Ámbár kissé hiányos megközelítéseket lelek bárhová is megyek.

Az életem külső eseményei tettekre késztetnek....

Mindig is bennem volt, úgy szeretnék valamit tanulni.....olyat, amit esetleg utána használhatok is, vagy átadhatom a tudásomat másnak....

Nézelődtem, vártam....vártam az Isteni jelet, hogy mit is tanuljak....azt szerettem volna, hogy egyértelműen érezzem....ez kell nekem.....

hát...az Isteni jel várat magára....addig próbálkozom....