Rengeteget gondolkodtam azon, hogy mi lehetne a legnagyobb dolog amit tehetek magamért.
Sok minden eszembe jutott.
-lemondok a cigiről
-nem kiabálok mert utálom az utánna maradó hangulatot
-többet sportolok (vagyis egyáltalán)
-szeretetre méltó leszek és akkor majd a nekem fontosak szeretnek
-a haragomat visszafogom, mert érzem hogy utánna nagyon nehéz lenyugodnom
-stb.
Rájöttem ,hogy mindez nem valósítható meg önálló területként funkcionalizálva.
Tehát egyik dolog kioltja a másikat.
Gondoltam lennie kell valaminek ami boldoggá tesz engem.

19 évvel ezelőtt megismertem egy akkor még csak srácot,én is csak csitri voltam,de beleszerettem,végzetesen...majd elveszítettük egymást szem elől,s én SOHA nem feledve Őt,a szép együtt töltött napokat,pillanatokat,mindent a szívemben őrizve szerelmes maradtam.Persze voltak időközben kapcsolataim,komolyabbak és kevésbé komolyak is,ám én mindig mindenkiben őt kerestem,őt akartam látni...Nem telt el egyetlen nap sem úgy,hogy ne gondoltam volna rá,hogy ne mondtam volna ki a nevét,hogy ne kérjem Istent arra,hogy adja vissza csak egy pillantás,egy kézfogás,csak p

Ma napéjegyenlőség van! Mit tudtok a hatásairól? Jeneltéséről? Mit érdemes megtenni ma? Van vmi különleges jelentősége? (Van, csak nemtom mi:-)))

Most már szeretettel gondolok Rád!

Bár volt idő, hogy másként gondoltam én.
Sötét órán jöttem öledre én.
Bú emésztette a világot, vágyat.
Arcomon könny csordogált, hogy vágyam újra él.
De hogy?
Elhagytak, s anyám, te is.

Ez éltem fontos percein magam bolyongtam célom felé,
De nem tudtam, csak féltem.
Gyakran elbuktam.
El én.

Gyűlöltem Istent.
Mit tett velünk? – kérdeztem én.
A válasz későn jött: nem, nem Ő tette ezt.
Hibásak társaim, hűtlen anyám –, gondoltam én.
Gondoltam, s emésztett ború, mart a bú.

Fura dologról fogok most írni....
A nővérem két évvel ezelőtt öngyilkos lett.

Akkor valamilyen szinten megértettem Őt. A boldogtalanság,elégedetlenség. Marcangolja az embert és az értelmet arra készteti,hogy szüntesse meg a fájdalmat és szabadítson meg a gonosztól.

A gonosz az ember tehetetlenség érzete és gyötrő belenyugvásra kényszerít.
A belenyugvás valahol kell hogy reményt is tartalmazzon,bizonyos szempontok szerint a várakozás,vegetálás egy jobb dolog reményében.

A művésszet,angyali érintés.A művészt Isten ruházta fel az adottsággal. A művészetet halálraítélte a sok anyagias ember,a sok önző,aki nem lát át önnön problémáin. Szeretném,ha megismernétek egy költőt.Olyan ember ő,aki sokat tett már másokért,aki - hogy csak egyet említsek - tagja a Miskolci Speciális Mentőknek,emberek életét mentve,sajátjukat kockáztatva mindig ott vannak,ahol szükségük van rájuk. Nagy Endre közéjük tartozik...és közénk. Megjelent verseskötete Múlt-kor címmel.