Köszi Csizike, ez nekem nagyon tetszett!!! Tömör, lényegre törő, frappáns!

A spirituális "szintet" idéző jelbe tettem, ami számomra azt jelentette, hogy:

A spirituális érdeklődésű nők is ugyanúgy sok színűek és különbözek egymástól, mint a nem spirituális érdeklődésű nők. Igen, talán rossz szót választottam, mert a szintek szó azt a jelentést hordozza, hogy valakik alsóbb, valakik felsőbb szintűek. Bár, azt gondolom, hogy tudatosságban vannak fejlettebb és kevésbé fejlettebbek, így a spirituális fejlettségben is lehet ilyen fajta különbség. Nem?

Jó, hogy nem válaszoltam egyből a fórum elolvasása utána a feltett kérdésre, mert Csizike egy az egyben megfogalmazta a gondolataimat! A spirituális úton járó társkereső nők is különböző "szintűek", így különböző "szintű" férfiakat is vonzanak be!

Szerintem, a halálhoz való viszonyulásunk nagyon sokat képes változni a bennünket ért események, élmények hatására! Persze, az élmények feldolgozása nélkül csak félelmet, bezártságot eredményezhetnek ezek a kevésbé kellemesnek mondható események.

Én emlékszem, hogy gyerekkoromban alig-alig imádkoztam, de a nagymamám, nagypapám életben maradásáért minden nap elrebegtem egy imát. Nagyon féltem attól, hogy elmennek, nem lesznek többet! Érdekes, hogy nem attól féltem, hogy már nem kapok-adhatok nekik szeretetet, hanem inkább a halál következményétől. Attól, hogy a szüleim, rokonaim sírni fognak, bánatosak lesznek. Igen, talán a körülöttem lévő felnőtek rettegése szivárgott át, amit akkor teljesen a magaménak éreztem.

Mikor a nagymamám meghalt 19 éves voltam, nagyon kiborultam, nagyon szerettem és nehezen tudtam elengedni. Emlékszem, mennyire zokogtam a temetésén és hónapokig kijártam hozzá a temetőbe és beszélgettem "vele". Akkor az nekem megnyugvást adott. Azóta ez a "temetőbejárásom" gyökeresen megváltozott.

4 évvel ezelőtt meghalt az apukám, hirtelen távozott. Kiborult az egész család, anyu, tesóm, én. Rövid ideig gyógyszerekkel tudtuk elviselni a fájdalmat, majd leálltunk a szedéséről és mindenki elindult a halál élmény feldolgozásának az útján. Ki-ki a saját útját járva, lényegében nem igazán tudtunk segíteni egymásnak, oly nagy volt a fájdalom mindegyikőnkben, hogy nehezen beszéltünk róla. Sirdogáltunk, egy-egy mondat erejéig megemlítettük apát, de nem tudtunk róla beszélgetni. Eltelt azóta néhány év és már látom, hogy mennyire különböző szinten állunk a halál elfogadásának, feldolgozásának témájában. Ennek felszínre kerülésében a nagymamám hosszas betegsége segített.

Nagyim fél évig volt kórházban és már idős volt, így megállíthatatlan volt a folyamatos gyengülése.Nem tudtuk otthon az állandó felügyeletét biztosítani, így a kórházban feküdt, de minden nap meglátogatta valaki a családból. Érdekes volt, hogy ki hogyan viszonyult ezekhez a látogatásokhoz.

Anyukám, aki a mai napig nem tudta elengedni aput és minden nap megy a temetőbe, retteget a mamához egyedül bemenni. Annyira félt a szituációtól. Ha úgy tudta, hogy azon a napon senki nem ér rá őt elkísérni a kórházba, amikor neki kellett mennie, akkor már napokkal előtte nem tudott aludni, mert annyira szorongott. Félt a haláltól! Tudta, hogy a nagyi már bármelyik pillanatban elmehet és ettől az élménytől rettegett.

Az öcsém bement a nagyihoz, de az egy óra alatt, amit benn töltött, jó ha 10 percet a mamával volt. Neki akkor rengeteg intéznivalója akadt! A dokit kellett megkeresnie, a nővérkékkkel beszélni, a mama szekrényében pakolni, másik ismerőst megnézni a szomszéd kórteremben, fontos telefont elintézni az erkélyen..., nem tudott mit kezdeni a szituációval!

Én sokat meditáltam, elengedés gyakorlatokat végeztem, a reinkarnációban tájékozódtam, transzlélegeztem, így elég jól sikerült apukámat elengednek, a hirtelen távozását feldolgoznom.

A mamihoz nem tudtam sűrűn menni, de olyankor figyeltem rá és láttam a szemeiben, gesztusain a  félelmet, a haláltól való félelmet. Nem tudta mi lesz, ha meghal, iszonyatosan félt, hmm... szívszaggató érzés volt ezt látnom. Igyekeztem teljes lényemmel felé fordulni és próbáltam vele beszélgetni a halálról, Istenről. Szerencsére, valamennyire hitt Istenben, mert katolikus volt, de nem éreztem mély hitnek az Isten iránti bizodalmát. Valami volt, de nem az igazi.

Nagyon bizarrnak éreztem, hogy már mindenki tudta, hogy hamarosan elmegy a mama, de mindenki biztatta, hogy tegyen, akarjon mozogni erősödni! pedig, mindenki tudta, hogy már visszafordíthatatlan a folyamat! Kicsit beleéreztem magam a mami helyzetébe és azt éreztem, hogy ő azt érezheti ezekből a  mondatokból, hogy őt magára hagyják a félelmeivel és állandóan nógatják, toszogatják, mert nem tudják elfogadni őt ebben az állapotában. Persze, nem rosszindulatból, hanem a saját félelmeik miatt. Rossz volt ezt érezni, hogy a saját kis félelmeink miatt, magára hagyunk egy eltávozni készülő, rettegő lelket, akinek minden meleg, elfogadó gesztus enyhülést adna.

Még életében elengedés gyakorlatokat végeztem és halálakor is sokat meditáltam vele, róla. Meghalt,  sirdogáltam. Eltemették, és a fájó érzések távol maradtak tőlem, néztem a temetést, mint egy színdarabot és arra gondoltam, hogy most milyen izgi feladatok várnak a mamára odaát és ugyan milyen lesz a következő élete!:-)

Kicsit furi a hozzáálásom?! Hát..., ezt eddig még nem nagyon mondam el senkinek, csak ITT mertem ezt megtenni!:-)