"Segítség! Segítség! Az a pasi meg akart erőszakolni! Hozzák vissza, de azonnal!" :-)))

Akár a viccekhez is írhattam volna ...

Hát, őszintén szólva néha határozatlan vagyok, hogy boldog vagyok-e. Azt hiszem megint egy szintváltás előtti időszakot élek, így néha elfog a kétség, hogy boldog vagyok-e, jó felé megyek-e, bár lehet, csak az a baj, hogy nem lazulok és túl sokat gondolkodom. :-))
De azért jól vagyok és köszönöm, hogy írtál nekem. Igyekszem megélni a boldog pillanatokat és minden apró dolgot értékelni.
Megjegyzem az itteni előző hozzászólásomhoz, mára már nem gondolom magamról, hogy bányarém vagyok sőt! :-)))

Puszi neked: Kriszti

Kedves Beatrixalyssa!

Hallottad azt, hogy - úgy tudom - Indiában Isten különleges ajándékának tekintik a sérült, a mi társadalmunk szerint fogyatékosnak minősülő gyerekeket? Tehát ha így vesszük, akkor valóra vált a vágyad, amikor speciális, különleges gyermekre vágytál. Bár gondolom ezzel Te is tisztában vagy.

Olvasva azonban a hozzászólásokat, miközben arról vitatkozunk, hogy mit taníthat, illetve mit tanulhat egy lélek ebből a választott életfeladatból, életformától, nos ebben lehet, hogy a tapasztalatom eléggé sajátos.

(S innentől Beatrixalyssa már nem személy szerint hozzád szól ez a vélemény, persze a te véleményedre is kíváncsi vagyok.)

Nekem az a tapasztalatom és azt látom, hogy az emberek többsége, ha fogyatékossal találkozik, inkább zavarban van és inkább "elszörnyed", mint elfogadná vagy az jutna eszébe, hogy hú milyen emelkedett lélek. Látszólag, kívülről elfogadunk, türelmesebbek vagyunk, jó esetben jobban odafigyelünk is rá, tekintetettel vagyunk rájuk, de ez nem a valódi elfogadás, hanem inkább csak egy belénk nevelt udvariassági formula.

Ez azért jutott csak eszembe, mert a szomszédunkban lakik a legjobb barátnőm, van egy egészséges kislánya és egy autista kisfia. Normál óvodába jár, mert nem olyan súlyos eset, amit tulajdonképpen nagyon helyesnek tartok, mert valóban tanítja az elfogadást, a szeretetet. Az autista gyermekeknek úgy tudom (nem vagyok szakértő) egyik jellemzője (többek között), hogy szeretnek apró tárgyakat a kezükben tartani, s nem viselik el, ha azokat elveszik tőlük. Ezért az óvodában megtanították a gyerekeknek, ahogy amivel ez a kisfiú éppen játszik, azt senki ne vegye el tőle, hagyják őt azzal játszani, mert különben iszonyatos balhé kerekedik. S a gyerekek ezt az óvodában megtanulták és nincs is ebből konfliktus. De azért elgondolkodtam ezen, hogy tényleg ez a helyes megoldás? Persze nem biztos, hogy igazam van és nem biztos, hogy tudok jobbat. Tehát nem ítélkezem. Néha én úgy érzékelem, hogy azért a kisfiú visszaél a sérültségével időnként. Nem súlyos mértékben, de azért észrevehetően. S ilyenkor sokszor elgondolom, hogy az az automatikus reakciónk, hogy igen, vigyázva vele, ne legyünk türelmetlenek, figyeljünk oda, tegyük meg, amit kér tőlünk. De mindig, minden esetben ez a jó reakció? Azt nem tudom, hogy barátnőméknél ez hogyan zajlik a nap 24 órájában, de nála is azt látom időnként, szerencsére nem folyamatosan, hogy az autista gyerek rácsaphat az egészséges testvérére, ugyanakkor az egészséges gyerek nem vághatja hátba a tesóját, ha amúgy gyerekmódra szemétkedik. Persze nem ítélkezem a barátnőm felett, valószínűleg én is így csinálnám, (sőt, csodálom azt a türelmet, ahogy bánik a gyermekeivel), de nem feltétlenül értek egyet ezzel a hozzáállással. Hogyan lehetne ezt szépen, szeretettel elérni, hogy ne essünk át a ló túloldalára? Tényleg azzal teszünk jót, ha állandóan "tekintettel vagyunk" a sérült személyre? Azt hiszem ez a legnagyobb tanítás ebben a helyzetben, ha ezt megtanuljuk jól kezelni.
Nem biztos, hogy helyesen teszem, de néha szoktam vigyázni az én 2 lurkómra, meg erre a 2 kisgyerekre, és amikor ez az autista kisfiú kicsit elkanászodik, én bizony szelíden, de megszidom és nem engedem, hogy a többi gyereket egrecíroztassa. Lehet nem teszem helyesen, de akkor ott élesben, időnként elszáll az agyam és bizony nem tudom azt az udvarias hangnemet fenntartani. Persze nem ütöm meg, meg ilyenek, de hangot adok nemtetszésemnek. Persze sír ilyenkor, meg kicsit hisztizik, de később odajön és azt mondja: "Szeretlek, Krisztike." Jól esik, bevallom. Nem akarok nagyképű lenni, de ilyenkor mintha megköszönné, hogy szelíden, de helyrebillentettem. (Szerencsére az édesanyja sem kifogásolja a nevelési módszereimet.)

Jaj, nekem is az egyik kedvenc filmem, bár nem láttam 10x. Talán ez is hatással lehetett arra, hogy elindultam az önismeret és a spiritualitás útján
Egyéb tekintetben nem tudok hozzászólni, mert Jézus élete, már amennyire ismerem (nem igazán), illetve a róla innen-onnan összeszedett morzsákkal szerintem nincs értelme véleményt alkotnom, mert tudatlanságom miatt az nem lenne reális.
Eleve nem értem, hogy miért volt szükség az ő szenvedéseire a mi felébredésünkhöz, megmentésünkhöz. Azt sem értem, hogy miért pont ő volt különleges, mikor már a nem tudom hány ezredik volt, akit akkoriban keresztre feszítettek és megkínoztak. (Amúgy sokszor nem érzem annyira megmentve magam.) Bocsássátok meg tudatlanságomat a témában.