Épp a napokban gondoltam, hogy indítanék egy blogot a tudatos párkapcsolatról, de mivel ideillik, nem teszem.
A történettel kapcsolatban mondhatnám, hogy a barátnőmről szól, de nem, ez talán "sajnos", még magam sem tudom, de abszolút rólam szól és csak abban bízok, hogy az anyósom nem olvassa. :-))

Adott vagyok én, a gyerekei nevelésében kissé megfásult nő, aki a feldolgozatlan gyerekkori szexuális zaklatások, megszégyenítések következtében sem a szexuális életét, de a párkapcsolatát sem érezte rendben lévőnek. Adott az odaadó, kedves, humoros, "jófej" férjem, akivel van szeretet, de egy ideje azt érzem, a kapcsolatunk nem az "igazi". És persze adott a 8 éves házasságunk, amelyben feltűnt, hogy a folyamatos jelzéseim ellenére körbevesszük magunkat fontos és kevésbé fontos dolgokkal és mindenre van idő, csak egymásra nincs vagy idő, vagy lehetőség. Persze adtam a konkrét és nem konkrét jeleket a férjemnek, aki viszont süket volt, legalább is sok szempontból úgy tett, mint ha nem lenne probléma. Ennek következtében egyszer csak bekerült a képbe "véletlenül" egy pasi, aki - ha józan ésszel nézem a történetet, akkor mondhatnám, hogy - hülyíteni kezdett és természetesen pont azt az udvarlós dumát etette meg velem, amire vevő voltam, felkínálta azokat a dolgokat, amiket hiányoltam addigi életemből. Szóval nem csoda, hogy bekattantam. Az élő találkozást magam is halasztottam egy ideig, addig ment az sms- és telefonszex, majd találkoztunk.
És ekkor jött nekem a felismerés, abban a pillanatban, ahogy megláttam: ez a pasi az, akire mindig is vágytam. Ő azt mondta, hogy már amikor először meglátott 1 évvel ezelőtt, azóta belém szerelmes. (Végül is melyik nő nem akarja ezt hallani?), s a vicces az egészben, hogy korábbi egyszeri 20 perces, teljesen más ügyben történő találkozásunk után telefonon már tette a szépet, de nem volt rám igazán hatással és nem is vettem komolyan. De most elképesztő vonzódást éreztem és hoztam a szerelemmel kapcsolatban ismertetett tüneteket. Szóval beütött a vég! :-))
Férjemmel közöltem, hogy van valakim és egyelőre nem tudom mi lesz, de én nem tudok lemondani arról az érzelemről, amit érzek és a pasiról sem. A pasi is megmondta az aktuális nőjének, hogy megtalálta álmai nőjét személyemben.
Mindkettőnk családjában borult a bili szép kis tartalommal. A férjem kapcsolt, hogy ég a ház. A pasim nője is próbálta menteni a menthetőt, aminek az lett a vége, hogy a pasim végül visszatáncolt. Ettől persze kiborultam, sokat sírtam. Mígnem rájöttem, hogy most nem arra vágyok, hogy szétmenjen a házasságom. Nem ismerem ezt a pasit, szépeket mond, de a távolság miatt leginkább kívülről nyalogatjuk a mézes bödönt. Végül vele annyiban maradtunk, hogy szeretőként fogunk funkcionálni egymás életében. Valamiért egyikünk sem tud lemondani a másikról, de egyelőre a régi életét sem tudja eldobni egyik pillanatról a másikra. A férjem próbálja megadni, amit tud, de mivel bennem van a másik iránti vágy és vonzódás, így most kissé faramuci házasságot élünk. Magam sem tudom eldönteni, hogy most ribanc vagyok vagy csak egy érzéki nő, aki meg akarja élni a szexualitását. Hajlok az utóbbit hinni magamról, az előbbit meg befogadni, ha mégis arra hajlik az igazság. És persze dolgozom magamon, ahogy tudok, hamarosan külső segítséget is igénybe véve. (Hermess hamarosan jelentkezem nálad.)
Ja és a kérdéseim: amit a tárgyban is írtam, belefér-e egy nő szívébe 2 pasi? A másik, hogy eleinte nagyon hiányzott a pasi, de mivel messze lakik, nehezen összehozhatók a randevúk. Persze, tudom én, hogy már ennek figyelmeztető jelnek kellett volna lennie, de mégsem tudtam lemondani a találkozásról és nem akartam elszaladni az élet próbája elől. De emiatt kérdezem, hogy mit érez egy spiritualitásában már előrehaladott, nem kapcsolatfüggő, egészséges párkapcsolatra érett nő, amikor szerelmes? Ugyanúgy hiányzik az imádottad, ugyanúgy vele töltenél minél több időt? Inyóka, Te biztos tudod a választ, hisz mint tudjuk, te jó párkapcsolatban élsz. Ekkor is érzi az ember, hogy legszívesebben kidobná a kukába az addigi életét és új életet kezdene az újdonsült jövevénnyel, anélkül, hogy tudná, hogy mi lesz ebből? Meddig terjed a józan ész egy tudatos nő életében a szerelemmel kapcsolatban?

Üdv. mindenkinek: Kriszti

Szia Ildikó!

Igazad van, tudom, hogy türelmetlen vagyok. 5-6 éve kezdtem járni az önismereti utat és elképzelhető, hogy nem is a külső dolgok változását óhajtom annyira, hanem az ezekhez fűződő érzéseimet. Pl. akik ismernek, tudják, hogy küzdök azzal, hogy sokszor úgy érzem, nem szeretek anya lenni. És emiatt az érzés miatt is bűntudatom van. Lehet, csak annyit kéne tennem, hogy befogadni ténylegesen, hogy vannak rossz érzéseim.

Szia Ildikó!

Én is küzdök hasonló problémával, mint Michaelita. Nálam az a helyzet, hogy azért születtünk meg az ikertesómmal, mert anyukámék úgy határoztak, hogy ugyan nem volt tervezett a várandósság, de szülessünk meg, mert megkísérelték megmenteni általa elfásult házasságukat. Ami persze nem sikerült. Ezt a történetet nekem anyukám mesélte el kamaszkoromban, nem sokkal a szétköltözésük után. Ezt csak azért írom le, mert picit megértem Michaelitát, mármint ami a fájdalom elnyomását illeti. Az ő véleményéről és érzéseiről nem tudok állást foglalni, de önismereti utam során nekem is világossá vált, hogy a sorozatos kudarcaimnak ez az egyik lehetséges oka, hogy mivel az édesanyámék által kitűzött célt nem tudtam megvalósítani, ezért egyrészt állandóan bizonygatni akarom, hogy a létemnek ennek ellenére van értelme, emellett pedig a céljaim többnyire nem valósulnak meg. Persze én is kaptam olyan tanácsokat, hogy éljem át a fájdalmat. Csak az a baj, hogy én úgy érzem, hogy nekem nem ez fáj. Nekem a tehetetlenség fáj és a továbblépés lehetetlensége és az, hogy egyik életterületemen sem érek el tartós, pozitív változást, függetlenül attól, hogy melyik módszerrel dolgozom magamon.
Régebben - talán épp azért, mert menekültem a problémáimmal való szembenézéstől - azt mondogattam, hogy ezt a sok "hülyeséget" azért találják ki a lélekgyógyászok, hogy legyen miből megélniük. Talán nem ennyire durván gondolom ezt most így, de lehetséges-e, hogy éppen a hiedelmeim, a "még nem vagyok elég jó, tiszta, rendezett" képzetem miatt nem tudok egyről a kettőre lépni?

Igazából nem gondolom, hogy elcseszte Isten a teremtést. Attól, hogy én nem jól igazodom el benne és néha úgy érzem, hogy feje tetejére állt az életem, attól az még sajnos nagyon is rólam szól. Elismerem és igyekszem befogadni.