Én sem tudom pontosan, hogy ez jelenti-e a totem állatságot, de egy történet jutott erről az eszembe. Kb. fél éve voltam egy meditáción, amit egy angyalokkal kapcsolatot tartó nő tartott. Egy kérdésemre visszakérdezett: Milyen állathoz hasonlítanám magamat? Nekem rögtön egy kismajom jutott eszembe, azt mondta, nem az. Akkor talán egy egér? Erre igen csúnyán nézett, majd azt mondta: gondolta, hogy nem fogom most megmondani, elküldi nekem a választ, ha otthon leszek. Majd hozzátette, hogy valami madár. Húúú, hogy a madár is egy állat, az eszembe se jutott! (Csak az emlősállatokig jutottam el...) De felvillanyozott a dolog, rögtön beugrott egy gondolat, hogy valami fehér, talán galamb vagy sirály. Aztán otthon tényleg jött egy új ötlet: hóbagoly.
Már éppen kezdtem magam kihúzni, hogy lám-lám mégsem kismajom, hanem egy bagoly, de az Élet rögtön a helyemre is tett. Nemsokára megkaptam a magamét valakitől. Azt mondta: "Érdekes, hogy a bagolyról az emberek általában a bölcsességre asszociálnak, pedig valójában a bagoly egy igen buta állat."
Hát...én így jártam... ;-)

Nekem meg asszem el kell kezdenem dolgozni ezen a "most"-on. Magamba befogadni, mint lehetőség, meg ilyenek. Mert most már kezdek nagyon kibillenni egyensúlyomból, hogy mostanában ilyen sokat olvasok a mostról, és bár én most éppen a Mackóval értek egyet, bizony el kell fogadnom, hogy most sokan úgy gondolkoznak, hogy olvasnak egy könyvet a mostról, és ezzel meg is szűnik minden problémájuk most.
Most fogok rajta dolgozni, nem holnap, nem tegnap, hanem pont most. :o)

Szia, Zoeya!

Tök jó a téma, én is ekörül keringek már több napja, mint.....na azt azért mégsem írom ide.
Saját meglátásaim:

1. "mikor döntesz jól? Az égiek szerint:ha az a másik javát szolgálja."

Az én véleményem erről: ha azzal a magad javát szolgálod , és másoknak nem ártasz vele tudatosan.

Ha döntéseinkben mindig csak az lenne a fő mozgatórugó, hogy másoknak mi a jó, akkor az szerintem azt jelenti, hogy a bennünk lévő istenséget nem szeretjük annyira, mint amekkora a másoknak megfeleni vágyás késztetése bennünk. Úgy gondolom, hogy az égiek annak örülnek, ha meglátod mindenben és mindenkiben Istent. Első lépésként önmagadban kell meglátnod és megszeretned, mert csak ez hozza el azt a felismerést, hogy mindenben benne lakozik.
(Azért megjegyzem: én is csak elméletben vagyok ilyen okos, gyakorlatban még nem sikerült ezt tökéletesen átéreznem.)

2. "Fogadj el mindent olyannak amilyen,de add meg az esélyét a változásnak,
hogy a következő pillanatban minden jobb lehet,azaz törekedj mindig a jóra."

Pont erre jöttem rá, hogy ha mindent elfogadok úgy ahogy van, akkor képtelen vagyok törekedni a még jobbra! Az elfogadás azt jelenti, hogy minden úgy jó, ahogy van, és már nem vágysz a jobbra. Szóval a fene se akar mindent mindig elfogadni! Hogy van, amikor az elfogadásnak van helye, és van, amikor a lázadásnak! Tőlem még sokszor távol áll a szelíd elfogadás minősége, de nagyon imádom a lázadó énemet is, és pont tegnap döntöttem úgy, hogy azt nem adom! Ha kell, inkább még leszületek a Földre százszor, de nem akarok mindig szelíd meg elfogadó lenni! Ez egy egyéni vélemény, de benne van a pakliban, hogy ezáltal elindultam visszafelé a megvilágosodás útján... Bár igazából újabban eléggé tojok a megvilágosodásra...

Először is: köszönöm, hogy megelőlegezted nekem a bizalmat, és bukott angyalnak minősítettél! :) Bevallom, az angyali minőséget nem érzem annyira magamban, mint a bukottat... szerintem nem vagyok angyal.

Írásodban az gondolkodtatott el, hogy újra rá kell csodálkoznom az élet valós dolgaira. Párhuzamban voltam hétvégén a Sanyi-tartotta meditáción, és ott azt mondtam, hogy az elfogadó szeretetre szeretnék dolgozni. Majd persze nem sikerült semmire sem jutnom a témában. Erre ma megint előjött a dolog úgy, hogy az égetős, magamnak megbocsátós gyakorlatban egy olyan papírkához értem, amire az volt írva: "Megbocsátom magamnak, hogy nem tudok mindent elfogadni". Nem is emlékeztem rá, hogy ilyet is írtam! Még vigyorogtam is, hogy úgy látszik, minden út ide vezet, kénytelen leszek most már tényleg behatóbban foglalkozni ezzel az elfogadni nemtudással.

Aztán rájöttem valamire. Én eddig az elfogadást a szeretettől tettem függővé. Azért nem tudok elfogadni, mert nem szeretek eléggé. Ha érezném magamban az isteni szeretetet, akkor mindent és mindenkit el tudnék fogadni. Majd bejött a kép, amikor a sokadik dimenzióban kihirdetik az ítéletet: vissza a Földre! Azért, mert még lázadok bizonyos minőségek ellen! És hirtelen megvilágosodott, hogy az elfogadás ellentéte nem a szeretni nem tudás, hanem a lázadás! Nem elfogadó szeretet, hanem szelíd elfogadás!

Szóval megvan a nagy feladat, amiért talán itt vagyok. El kell fogadnom az élet valós dolgait. Persze, előtte rájuk is kell csodálkoznom. ;-)