Boby

Én legutóbb egy három éves képzésre tettem a voksom. Nem kevés pénzért. És időért. Viszonylag hamar feltűnt nekem is, hogy a tanáraim már csak az internetről képezik magukat. Már nem járnak más "mesterekhez". Ezzel a felismeréssel juttattak el engem oda, hogy én viszont keressek másokat is. Ismerjek más szemléleteket, több helyről szedjem össze a tudást. S máshol másmilyen emberekkel találkoztam. S rá kellett jönnöm, hogy a hasonló-hasonlót vonz törvénye itt is érvényesül. A tanáraimnak épp ott van elakadásuk, ami az én problémám gyökere. Erre máshol tudták csak felhívni a figyelmemet. A tanáraim ez elől a probléma elől egy pszichés elcsúszásba menekültek - s nem akarnak ezzel szembenézni. Nekik ez vakfolt. Ezért ebben ők nem is fognak tudni nekem segíteni. De a fájdalmuk e téren akkora, hogy nem is akarják megoldani - ezért nem "mernek" másoktól segítséget kérni. Ellenben a felhalmozott tudásukkal meg tudják "magyarázni", hogy miért....... S elfogadják - ezzel azt gondolják meg is oldották. Nem merik vállalni a visszacsatolást, hogy valaki - náluk magasabb tudatossági szinten járó "mester" - a tudtukra adja, hogy nincs meg a megoldás! Ezért nem mennek máshová! Alias menekülnek, mégpedig a valóság elől. Önmaguk elől.

Aki elzárkózik új ismeretektől, s elhiszi magáról, hogy ő már mindent tud, mindent megoldott - ő egy jó tanító. Szembeállítja azt a tükröt, hogy senki nem tökéletes, még akkor sem, ha elhiszi magáról. Aki ezt meglátja a mesterében, a lehető legnagyobb segítséget kapta vele a sorstól, hogy ráismerjen: tovább kell menni. Nyitottnak kell lenni minden újra. Keresni tovább...... Ez a fejlődés.

Ehhez viszont tudni kell olvasni a szembe jövő tükrökből. Eddig a tudásig pedig ők vezettek el engem. Ezt tőlük tanultam meg. És még csomó minden van, amit sokkal jobban tudnak nálam. Még sokáig elvihetnek az úton. A tudást sikerült nekem jól átadniuk - de alkalmazni? Ha megtanulták volna alkalmazni, akkor azt is tudnák, hogy én is - alias minden tanítvány a mesterének - ugyanazt a tükröt mutatja, ami a mester fejlődéséhez kell. Valahol, valami eldugott kis aspektusában. Csak merni kell belenézni! Ettől fél az ego. S azt a mesterek többsége sem tudja letenni.

Boby

A szélhámosokat is lehet szeretni! - De még mennyire! Tőlük kapjuk meg mindazt a sérelmet, amitől kellőképpen szenvedhetünk. Márpedig szenvednünk kell - másképp nem ostorozhatnánk magunkat kellőképpen. Ezzel fejezzük ki, hogy mennyire utáljuk önmagunkat. Aki kicsit is szereti magát, az nem engedi meg, hogy így viselkedjenek vele. Eleve meg sem találja ilyen jellemű férfi. De aki nem szereti önmagát, az nyilván ilyet vonz be, ezzel büntetheti magát kellőképpen. Önmagát bünteti, másképp nem kutakodna mások személyes dolgai között, nem lépné át a határokat, mert tudja hogy csak így fogják tisztelni az ő határait. Ami bent - az kint, és fordítva. Mintegy fóbia - keresem az okot, hogy mitől érezhetem rosszul magam. Ezerféle magyarázat van egy-egy megtalált "bűnjelre" - de persze legjobb a legrosszabbat feltételezni, így szenvedhetsz a legjobban.
Egy másik kérdés is felmerül bennem: ha nem feltételezzük, hogy egy ostoba férfit szerettél meg ennyire - akkor csak az marad, hogy ő tényleg korrekt. Szerintem csak egy ostoba szélhámos adja meg az "ideiglenesnek" szánt barátnőjének a jelszavait, s ha a csaj már visszaélt a bizalmával, akkor nyilván első dolga lenne azokat megváltoztatni. Miért nem teszi? Tényleg azt hiszed, hogy azért, mert életfeladata Téged bántani? Forgatni a szívedben a kést?
Szeresd önmagad - s mindegy kivel élsz!

Szia Namaszte!

Amit írtál, annak többsége számomra még nagyon magas! Még nagyon messze vagyok attól az ismerettől, amiről írsz. Ellenben a lelki-duál téma egy kérdést vet fel bennem, amire ha válaszolni tudnál, megköszönném. Az utolsó párkapcsolatomban személyiség szinten nagyon eltértünk a párommal egymástól, s a vége az lett, hogy szétváltunk. A válás többszöri nekifutásra sikerült, s ennek egyik oka - olyan ember meglátása szerint, aki látja az aurákat - az volt, hogy mi egy aurában voltunk, mikor egymás mellett ültünk. Ez állítólag azt jelenti, hogy a lelkünk egy. Ennek ismeretében próbáltam a személyiség szintű magatartásainkat elfogadni - de sajnos nem ment.

Kérdésem: erre a szituációra gondolsz, amikor lelki-duálról beszélsz, vagy az valami egész más? Ha ez az, akkor ezek után nyilván ne keressem a másik felem - nemdebár? Vagy épp hogy keressem, csak a személyiség szintű duálomat?

Vagy a legegyszerűbb, hogy ne keressek senkit, míg ekkora a káosz? Egyáltalán érdemes ezt érteni? Vagy elég csak hagyni, hogy a lélek járja a maga útját, úgyis odavisz, ahol lennem kell?

Szia Ildikó!

A vér szerinti szülővel való kapcsolattartás fontosságát preferálom. Mindaz amit leírtál nagyon áll az én világnézetem szerint is. A gond ott van, hogy ha nem akarja a nevelő szülő elvágni a vér szerinti szülő és a gyerek közötti kapcsolatot és mondjuk erőlteti a láthatást - még ha csak ritkán is. Ezzel konkrétan minden láthatás alkalmával megforgatja a gyerek szívében a kést, hogy szembesülnie kell azzal, hogy ezek a szüleid, látod, nekik nem kellettél. Főleg ha minden alkalommal egy alkoholista, börtönviselt - esetleg ott látogatható - lezüllött ember társaságát kell elviselni.

Van megoldás?