Ettől most egyenlőre patakokban folynak a könnyeim és köszönöm hogy írtad, tényleg nagyom-nagyon köszönöm.
Ő még nem érti egészen, hogy talán baj van vele és az a legnehezebb, hogy ezt, ha valóban ez van, hogy tudjam neki elmondani, hogy ne törjem le, ne ijesszem meg. Szerencsére olyan okos, hogy talán már ez teljesen megnyugtatná, ha mondjuk elolvasnám neki ezt, amit írtál és meg is értené, még talán meg is nyugodna. Már megkérdezte, pont a héten, hogy "anyu nem kellene már nekem is könyveket olvasnom?" Mert az osztálytársai már olvasnak. Ez szívbemarkoló nagyon, mert meglehet hogy nem is fog és ezt nagyon nehéz nem tragikusan felfogni, mert ebből azt veheti le, hogy ő "hülye", vagy legalábbis kevesebb mint a többiek. De igazán komoly erőt a válaszod és nagyon örülök, hogy felvetettem itt a témát.
Annyi kérdésem lenne, hogy hány éves voltál, amikor ez zajlott? Úgy értem, mikor derült ki, hogy nem oké és mikorra sikerült elfogadni. Jó lenne vele ezt a szégyenes szakaszt kihagyni, mert az még szerintem még remélhetőleg nem olyan vészes nála.
Tényleg köszönöm! Ági

Olyan téma az alaptéma, amihez tudás és tapasztalat hiányában igazán nehéz és talán butaság hozzászólni, márpedig nálam ez a helyzet. Mégis most valahogy késztetést éreztem, mert csüngés esetem több is volt.
Amikor valaki annyira egyedül van, hogy jobb híján egy szimpatikus, segítőkész idegennek szeretné kiönteni a lelkét, az nyilván már egy olyan kilátástalan állapot, ahol, ahol az illető nagyon mély gödörben van. EZért nem is látja át, ha "sok", vagy ha valaki energiavámpírjává válik. Van egy közeli barátnőm, aki életében többször küzdött orvos által diagnosztizált depresszióval, olyankor beszédkényszere szokott lenni. Ikrek lévén az jelenti neki a kisebb megkönnyebülést, ha beszélhet és meghallgatják. Sokszor tapasztaltam nála, hogy egy mélyebb állapotban nem is tudta, hogy mit mond nekem, ugyanazt többször, nem emlékezve, hogy hanyadszor beszéljük meg. Majdnem mindegy volt, hogy annyit mondok-e néha, hogy igen, megértem, értem, vagy mondom a véleményemet, mindegy volt figyelek rá vagy nem, nem az én válaszomra volt szüksége hanem arra hogy hallgassam. Persze olyan dolgokról volt szó, amit nem beszélhetett meg a gyerekeivel, a férjével, csak velem és még pár barátnőjével. Régen azt éreztem, hogy talán semmi értelme annak hogy órákig hallgatom, de most már nem vagyok benne biztos. Ő maga is tudta ezt, azt mondta, hogy vannak fokozatok és néha attól jobban lett és megkönnyebbült hogy hallgattam és válaszolgattam és még utána is egy darabig, de aztán megint alázuhant, akkor felhívott valaki mást, csak hogy túlélje, hogy ne gondoljon a félelmeire, a kétségeire. Ez egy barátságban természetes dolog. hogy az ember úgy segít ahogy tud, de idegenekkel kapcsolatban tényleg kérdőjeles.
A magány, az elszigetelődés, az hogy valakit senki nem ért meg a környezetében, ezért nem is mondhatja el azt ami bántja gondolom elég egyenes út a depresszió felé. Sokszor hallom, sokfelől, hogy lassan visszatérnek a mindenféle "asszonykörök" (kézimunka, kismama stb) , ahol a nőknek lehetősége van beszélni egymással a problémáikkal. Ilyesmi szerintem egy ilyen fórum is, ahol összegyűlnek a kicsit hasonló gondolkodású emberek és megtapasztalhatják az elfogadást, hogy másnak is van hasonló gondja, vagy legalább "ismer olyat, aki látott olyat".
Az idegenek, akik nálam évekig "csüngő", rámtelepedő, kétségbeesett ügyfelek voltak, akik egyre többet és többet akartak maguknak belőlem, a türelmemből, a szabadidőmből, rá kellett jönnöm, hogy én elsősorban magamért és a családomért vagyok felelős, és milyen döbbenetesen abszurd dolog, hogy többet foglalkozok "jóságból" meg "rendességből" egy vadidegennel, mint mondjuk a saját gyerekemmel, akinek nyilván nagyobb joga van az odafigyelésemre. Érdemes jól átgondolni, hogy mi az igazi karitatív segítség és mi nem az, legalábbis nekem valószínűleg ezért jöttek a "vámpírjaim" egy időben,
Végül, tényleg hosszabb kínlódás után azt szűrtem le, hogy ha egyszer tényleg lesz olyan időm, amit nem magamtól és azoktól veszek el, akikért felelősséggel tartozom, és még kedvem és indíttatásom lesz hozzá, akkor fogok ilyesmit jófejségből - bevállalni, kivéve a barátság esetét - függetlenül attól, hogy látom-e értelmét vagy sem.
Sokáig fontos és nagy tananyag volt ez számomra, mostanra már rég a múlté.

"Plusszoltam" Occam "kár volt" hozzászólását, de így már azt gondolom, hogy ha Linusnak ez jó így, akkor talán így kell lennie. HOgy valóban segítség-e és pláne ilyen komoly esetben, tényleg nem tudom, ötletem sincs. Nálam ez már az a kategória, ahol szakemberhez célszerű fordulni. ha nem sikerül olyan módszert találni, ami valóban segít és A-ból B-be érezhetően átvisz.

Én néha mélyen elgondolkodom ezen és mindig arra jutok csak, amit nekem tanít, nem vagyok nagy szakértője ennek a témának.
Maga a halál, úgy gondolom hogy Jézus részéről nem áldozat volt, hanem tanítás az embereknek a hitről, a hit erejéről, a csodákról. Ő maga teljes bizonyossággal tudta, hogy egy "jobb helyre" megy, aki ezt tudja, az nem is fél a haláltól.
VIszont nem amolyan egyszerű szép mennybemenetel volt a halála, hanem kínszenvedés, vélhetően emberfeletti igazi fizikai fájdalmakkal. Azon is szoktam gondolkodni, hogy vajon lelki fájdalmat érzett-e. Kudarcnak érezte-e hogy nem sikerült mindenkit megerősítenie a hitben, vagy győzelemnek, hogy pár embert mégis sikerült és el tudta hinteni az új fajta gondolkodás magjait, a szeretet és a megbocsájtás magvait. Gondolom talán az utóbbi lehet és valószínűleg a lelkében nem lehetett fájdalom.
Számomra, mivel valahogy így vagyok összerakva az is a tanítás, hogy mély fájdalmakon keresztül lehetséges kapcsolódni Istenhez. Akiben nincs hit, annak lelki fájdalmakkal is.

Ez, hidd el, ez egyáltalán nem bűntudatkeltés, sokkal inkább egy másfajta megközelítési módról szóló gondolkodás, ami órási segítség lehet annak aki hajlandó elfogadni.
Senki nem bűnös, és senki nem bűntelen, mint ahogy senki nem hibás, és nem hibátlan, mindenki az életet tanulja.
Biztos vagyok benne, hogy mindenkinek a fejében megfordul automatikusan, egy ilyen helyzetben, hogy én vajon mit hibáztam, mit nem vettem észre, miben hazudtam magamnak. Ezt érdemes kicsit mélyebben, tudatosabban is vizsgálni, mert nagyon értékes felismeréshez lehet belőle jutni.

Mondjuk egy megcsalós helyzetben simán ott lehet a másik iránti tapintat, "nem akarom megbántani" attitűd, a "hiába magyarázom mi hiányzik" téma, mert a megcsalt fél tényleg nem is érti a különbséget.

Azonban sajnos én úgy tapasztalom, hogy ha valaki valamilyen bajban, konfliktusban, rossz helyzetben arra jut hogy valaki más a hibás és ő pedig teljesen ártatlan, az egyfajta megrekedés. Lehet hogy egy nagyon kis apróságról van szó, amiben változni szükséges a továbblépéshez, de a azt gondolom, hogy a Sors addig mutogatja, amíg rá nem jössz hogy mi az a dolog, apróság vagy nagyobb. Ha sikerül rájönni és abban fejlődni, akkor tudsz továbblépni, sajnos előbb nem. Amíg ez nem sikerül, addig csak megrekedés van, ilyenkor alakul ki a "szar és jó emberek világa" benned. ahogy ezt az egyik hozzászóló megfogalmazta, és ez nem hinném hogy jó lenne, senkinek, mert az elég sivár világ lehet. Viszont szerencsére mindenkinek megadatik a szabad akarat és a szabad választás lehetősége, és kis bátorsággal olyan világban élhet, ami jó neki.