A vitákat azért fogom fel súlyosan, mert sok esetben, meg sem halgatnak,azonnal nekem esnek ordibálva és nem egyszer fizikai erővel akarják elrendezni a vélemény külömbséget. Ezek nem hosszú viták, éltalában elég hozzá két három szó tölem, olyan mintha azt akarnák, hogy meg se szólaljak, ne is legyen véleményem és azonnal ígyekeznek elnyomni, elfoljatani.
Az is igaz, hogy idővel kiderül, hogy az én ötletem életképessebb, így végül az kerül megvalósitásra, ennek ellenére mindig eljátszodik ez a konfliktusosdit.
Nem értem az okát, hogy miért van az, hogy mindenki az a fizika erejével jön. Mikor lett "mindenki" KO bajnok és miért velem akarják összemérni a fizikai erejüket? És ez nem csak a munkahelyemre korlátozodik.
Harcolnom kéne? Vagy mit akar ezzel tölem a sors?

Sokan kényszernek élig meg azt ahogy élnek, azt amit a társadalom, vagy a neveltetésük rá erőltet. Még nagyobb teher, amikor mindezeknek nem tudnak megfelelni, nem tudnak a társadalom szabályai szerint élni, mert nem tudnak azzal azonosulni.
Légyegében én magam is úgy vagyok az élettel, azzal, hogy élni kell, hogy ez egy börtön, amiben ha a büntetésünk lejár, akkor élhettünk rosszul, vagy jól a börtönben, bizony mennünk kell, azaz meghalunk.
A más-ságomhoz tartózik ez is, hogy ezt így gondolom, így élem meg azt, hogy élni kell és itt nem arról van szó, hogy hogyan élünk. Élhetünk gazdagon, egészségben, vagy kínok közt, betegesen, számomra akkor is felfoghatatlan, hogy miért kell élni? És eltér a nézetem a normáltól, de számomra olyan ez a világ, a földi lét, mintha azt egy másik világból látnám és abból a másik világból látva teljesen feleslegesnek látom az emberi földi életet.
Valahogy nem tudok megbarátkozni vele, olyan, mintha korlátozna, elvenné a szabadságom, ezért szabadulni akarok tőle, ami nem abban nyilvánul meg, hogy öngyilkos leszek, ha nem abban, hogy nem akarom élni, szabad akarok lenni, de bármit is teszek nem tudok elég szabad lenni ebben a földi létben.
Még nem beszéltem senkinek ezekről, mert nincs kivel ezekről beszélgetni, mert ha szóba hozom, szimplán hülyének tekintenek. Hátha itt nem.

Valamiért olyan lettem, olyanná váltam amilyen vagyok és biztos van egy kép amit gondolok ön magamról, egy kép amit kivetitek magamról és sok - sok kép amit mások látnak rólam.
Bárhogy is legyen, akkor is hihetetlen, hogy nem találkozom hozzám hasonló emberekkel, már pedig vannak remek dolgok, amikért érdemes lenne velem tölteni az időt.
Néha úgy vagyok vele, hogy tehet bármit, ha a sors nem akarja, akkor nem fog megtörténni, aztán vannak az életemben pillanatok, amikor a sors szinte mindet elém dob és esélyem sem lenne megakadályozni, hogy megtörténjen.
Ma is volt egy vitám a közvetlen kollégáimmal, mert az adott témában én felvázoltam egy más állás pontot, lehetőséget és persze egyből én lettem az „ellenség”. Én nem értem, hogy miért csak egy szemszögből látják a dolgokat, miért nem járják körül, vizsgálják meg több felől és persze jó magyarhoz mérten csak a rosszat látták a másik lehetőségben a jó oldala már nem is érdekelte őket.
Unom már a fentiekhez hasonló szituációkat, ezért már gyakorlom, hogy nem is megyek bele nagyobb beszélgetésekbe, nem kell nekem barátkozni, nem kell nekem elmondani a gondolataimat. De ha ez egy tanulás az élet részéről felém és pld nekem kell megtanulni valamit azáltal, hogy elutasításokat kapok, vagy épp ellenkezőleg.......ö.....nem tudom.
Belefáradtam a magányba, az elutasításokba, abba, hogy tartsam magamban az erőt a lelkesedést és abba is hogy fogadjam el a helyzetemet, vagy épp abba, hogy változzam meg. Mindegyik verzióból elég volt.
Mit teszek? Már semmi extrát, dolgozom, bevásárolok, elvégzem az otthoni tennivalókat és ha kedvem van elmegyek múzeumba, kirándulni, kerékpár túrázni, pár nagyobb találkozóra, vagy ha itt a nyár akkor strandolni.
A legtöbb negyven feletti ember ezt teszi, vagy ennyit sem és a szolid tevékenységeim közben az eltelt évek alatt rengeteg embert ismertem meg, de egyik ismeretségből sem lett semmi, max köszönünk egymásnak, de ha valaki engemet érdekelne is mint ember, ez visszafelé nem szokott működni, mert valahogy irányomba soha nem érdeklődik senki.
Ez az egész „más - ság” nem panasz a részemről mások felé vagy másokról, csak az van, amit írtam, hogy nem tudok kivel beszélgetni, hiányzik az életem társas része.

Öszintén? Vannak nekem is ilyen időszakaim, ami nálam a "Más-ság" - topickban írtakra vezethető vissza, vagyis hogy valahogy nem illek ide.
Szerintem sokan vannak még így, hogy megunták ezt az életet és csak élnek monotonan egyik napról a másikra és nem bánnák ha már vége lenne.
Van akinek segít a drasztikus élet mód váltás, pld, gondolnak egyett és bátran elindulnak a nagyvilágba, hisz mit veszithet? Ha már úgy sem akar élni, akkor semmit.
Arra gondoltam, hogy az is lehet, hogy csak a jelenlegi énünktöl, vagy egonktól akarunk szabadúlni, tehát csak azt kellene magunkban "megölni", de inkább dresztikussan átalakitani.
Néha én is szivessen átalakitanám magamat és megszabadúlnák egy bizonyos részemtől, gondolataimtól és jó sok technikát ismerek is, ahogy te is írtad, de nekem sem sikerült még ezeket átalakitanom, talán lústa vagyok hozzá, mert ez az egyszerübb.
Szóval meghalunk, mind meghalunk egy napon, és lehet hogy te valóban erre vágysz, más meg gyerekre, autóra, útazásra. El tudod fogadni, hogy a halálra vágysz? Vagy az a baj, hogy erröl senkivel nem tudsz beszélgetni, mert mások számára ez elfogadhatatkan?