Sziasztok,

Mivel Heidivel nagyon hasonló cipőben járok, és teljesen átérzem a vívódásait. Végigolvastam az összes hozzászólást, amelyek kedvesek és tényleg hasznosak is.
Azzal én is valahol tisztában vagyok,hogy elsősorban magunkban kell rendet tennünk ahhoz,hogy el tudjuk fogadni magunkat és a helyzetünket. Pont erről szól ez a kínlódás.. próbáljuk helyretenni a dolgokat magunkban.

Viszont hogyan fogadhatná el magát az ember, ha folyton azt érzi,hogy nem kell vagy nem úgy kell, ahogyan szeretné. Ha ő szívből szereti a másikat, benne ott a vágy, a tűz, de mindez viszonzatlan? Akkor az szerelem egyáltalán? Ha én szeretem szerelemmel és nem félek kimutatni is azt, ha nem félek a kételyeimet is megosztani vele azért,hogy jobban meg tudjuk találni a hibát, ami miatt nem működik és mindez süket fülekre talál, akkor az milyen szeretet, szerelem? Hol a támogatás, hol a társ akkor??
Az rendben,hogy a szeretetnek vannak nyelvei, amik különbözőek, emiatt elmehetünk egymás mellett. De a szerelem szerintem más. Ott nincs külön nyelv, mert abban ott a tűz a vágy a szenvedély, ami látható kell,hogy legyen. Ha ott van egyáltalán...
Én magamban talán már tudom is, hogy mi a válasz erre a vívódásra(én most a magam esetéről nyilatkozom) Az,hogy ez egy egyoldalú szerelem, ami a másik fél részéről "csak" szeretet. Ahhoz pedig,hogy az ember az önbecsülését is visszakapja, önmagát elfogadja, ki kell lépni ebből, ha nem elégszik meg annyival,hogy szeretik, mint embert, de nem szerelmesek belé.

Egy ilyen helyzetre nincsenek praktikák és gyógymódok. Ha azt érzi az ember,hogy nem szeretik igazán, az egész nem stimmel, azt nem véletlenül érzi szerintem. Ha pedig mindezen próbál az ember változtatni, de egyedül marad ebben, akkor az mindenképp megadja a választ mindenre.