Felhívott tegnap az egyik legjobb tanítványom, hogy annyira hálás mindazért amit tanult tőlem, hogy szeretné nekem adni a megtakarított pénzét, 50 eFt-ot! Először nem értettem, értetlenkedtem, mert annyira hihetetlennek tűnt az ajándék, de aztán kénytelen voltam elhinni, hogy igaz.
Az elmúlt években több tanfolyamomon is ott volt és valóban az élete poklából tudott kimászni önerőből, no meg az elsajátított önismereti tudással felvértezve.

Nagyi azt mondta rá, hogy nem normális, mikor reggeli közben a nő vállára hajtotta a fejét, na jó, kicsit lejjebb.
Egyszerűen nem tudta a nőről levenni a szemét, nem tehetett róla. Órákig képes volt bámulni.
Nem érdekelte, ha meghallják mikor éjszakánként a nő ajtajához lopódzott, várt, hol türelmesen, hol türelmetlenül, egyszer majd kinyílik az ajtó.
De az ajtó zárva maradt. Ő remélt, majd változik valami közöttük.

Ezen a nyáron több alkalom adódott arra, hogy úgy barangoljak a természetben, mint amikor gyerek koromban nagyanyámnál a tanya környéki erdőkben, mezőkön, dombokon.
Mivel ott társaságom nem nagyon adódott, legfeljebb a szomszéd tanyán a fiúk. Az unokatestvéreim nálam jóval idősebbek voltak, az öcsémmel meg nem küldtek a mamához, mondván ha együtt vagyunk veszekszünk.
Így maradtak a magányos nyarak.
Időnként unatkoztam, de többnyire feltaláltam, elfoglaltam magam.

Idő paradoxona

Olyan események láncolatáról fogok beszélni, amit jelen pillanatban is tudok érzékelni de, bizonyságot is kell szerezni, rá, mert mit ér az elmélet, ha nem tudom tenni, amiről beszélek. Feltételezéseket az idő segít, benne vagy süllyed vagy, emelkedik.