A szerelem és magány kapcsolata egy paradoxon, vagy legalábbis nagyon fura egy dolog . Számtalanszor látom magam körül, ahogyan ragaszkodunk, ahogyan kapaszkodunk egy másik ember szeretetébe. Csak azért, hogy ne kelljen a végén egyedül maradnunk. Feladva magunkat. Csak, hogy elmondhassam: szeretnek és szeretek, oly nagyon szeretek. Szükségem van rád. Mert általad, a te szerelmed által tudom, hogy nem vagyok magányos. Nekem is szeretnem kell ahhoz, hogy ne legyek egyedül. S ezért cserébe én megalkuszom veled. Így már én is, most már akkor én is tartozhatok valakihez valahová.

Egyszer egy szerzetes egy hosszú és három rövid vonalat húzott Ma-cu lába elé:
– A négy vonal közül az egyik hosszú, a másik három rövid – közölte a szerzetes –, mit tudsz még hozzátenni?
Ma-cu is húzott egy vonalat a földre:
– Ezt mondhatod hosszúnak is, mondhatod rövidnek is – mutatott rá. – Ez a válaszom.

Rengeteg legenda kering arról, hogy a tündérek kis mágikus lények, akik csínytevésekkel hívják fel magukra a figyelmet, és jobb óvakodni tőlük. Nekem személy szerint teljesen más a véleményem róluk. Szoktam tündéreket és manókat látni, főleg a természet lágy ölén. Azt gondolom, tartani semmiképpen nem kell tőlük, nekem rengeteget segítenek apró- és egészen nagy dolgokban is. Csupán kérni kell őket. A manók valóban kis mókás lények, akik sokat viccelődnek, de gonosz manóval még nem találkoztam.

"A pokolban is lehet boldog az ember, ha együtt lehet azzal, akit szeret." (Wass Albert)
Ez szerintem nagyon igaz. Persze a boldogság belőlünk fakad, azáltal, hogy szerethetünk. Olyan egyszerű ez, mégis hajlamosak vagyunk néha azt gondolni, a boldogságot elérni nem könnyű.