Szia Éva,aranyos vagy,
van már blog a Subudról, egy régi blog. Amit nekem adott,és ad, az túl hosszú lenne itt....
....mindenki eljut oda, ahova kell:-)

"..Az eddig megszerzett tudást is zárójelbe kell tenni és megengedni a világnak, hogy saját valójában táruljon fel"

...a fizikai szint....mindvégig éber és halálpontos segitőtársunk marad"

Már régóta egyetértek Karmatörlővel a hétköznapi élet fontosságát illetően és nem elvi okokból. Ez is egy remek irás volt!

Azt tapasztalom folyton, hogy számomra nincs spiritualitás önmagában.
Az egész életem, az egész Élet spirituális. Minden szinten, minden részével egyetemben. Észrevettem, hogy minden hétköznapi dolog, momentum "nem hétköznapi" is egyben. Ha úgy érzem nem fejlődöm, vagy ha úgy érzem nem történik semmi, ha úgy érzem megcsömörlöttem, ha bárhogy érzem magam és bármi dolgot élek is át, akkor az is a része ennek. És persze a kegyelmi pillanatok is. Mert a kegyelmi pillanatok is ott vannak a mindennapi életben. Nem csak a meditációban.
Valami hirtelen felfényesedik és megszentesül.
Ha elégedetlen lennék, örökösen a legfantasztikusabb kegyelmi pillanatokra koncentrálnék és elmennék az Életemben is- az én szintemen is - megtapasztalható megnyilvánulások mellett. Mert bár kiugró kegyelmi élményeket érhetünk el meditáció és technikák mellett, a szintünk mégis az, amin általában a mindennapokban mozgunk.

"Szeretném megtartani az irányitásomat, nem átadni magam."

Én pont forditva jártam az Úton. Megcsömörlöttem attól, hogy mindig mindent kontrolláljak és az akaratomat és az irányitásomat folyamatosan a magam forrásaira támaszkodva használjam. Elegem lett az elméből és a könyvekből, a szavakból és a magyarázatokból. Inni szerettem volna a tejet, nem intellektuális leirásokat és logikus következtetéseket használva leirva látni.Meg azt hallgatni, másoknak, mestereknek, guruknak, milyen a tej.

Ezért egy adandó alkalommal átadtam mindent, igy az akaratomat is Istennek és kértem, a továbbiakban Ő irányitson mindenben. Azóta igy élek. Gyökerestől megváltozott az életem. Természetesen nem vesztettem el a józan eszem, sem a gyakorlatiasságomat, sem semmi mást. Mindent használok, de már mindent Istennek felajánlva. Ezt az önátadást Istennek, az indiaiak : a bhakti útjának nevezik.
(Hawkins: Átengedni akaratunkat Istennek: 850)

A szeretet elcsépelt szó, de nemcsak egy emberi érzelmet jelent, amit szétnyúztak már. Megértem, hogy eleged van belőle. Nem tudom már, hogy mi a szeretet, de azt tapasztalom, hogy van Szeretet és az nem érzelem, inkább maga az egyetlen Realitás vagy ha úgy tetszik, Valóság.De ahogy e szavakat leirom, már nem az, amiről próbálok itt beszélni:-)

Ildikó, ha egy kicsit elfelejtkezel a családállitásról és hogy ott mi az elv, akkor szerintem átmegy, amiről irok. Ha vállaljuk a felelősségünket egy ügyben az is nagyon jó, oldó hatású.

Viszont a megbocsájtás, amiről beszélek, az nem a felelősség vállalás felől közeliti meg a konfliktust.Nem azzal törődik, hogy ki miben hibás, kinek mennyi a szerepe, felválalja-e?
Onnan közelit hogy a kialakult helyzetben az egyén mit érez és mit él át szubjektive és azt oldja.És mivel feloldódik a feszültség az egyénben igylétrejön egy olyan lelki hozzáállás, amelyben megtörténhet a valódi megbocsájtás és beárad egy Erő ebbe az egészbe. Inkább példát irok:

(megbocsájtás mmagunkban magunknak)

Megbocsájtok magamnak, minden szinten, annak ellenére, hogy haragszom magamra, bűntudatom van, gyávának tartom magam, amiért nem mertem elmondani a barátonak az igazat és igyő kellemetlen helyzetbe került.

(megbocsájtás magunkban másnak)

Megbocsájtok neked, XY, minden szinten, még akkor is, ha haragszom rád elégedetlen vagyok veled, elitéllek, mert nem tartottad be, amit igértél és nem jöttél el a találkozóra.

Ezeket a formulákat mindennel be lehet helyettesiteni az adott szituációnak megfelelően.
Mindig működik:-)

Igen, persze, a megbocsájtástól elsősorban mi érezzük jobban magunkat, ha nem elfojtás és mások elismerésének vágyából fakad a megbocsájtás.
Semmiképp nem becsülhetem le azt az óriási felszabadultságot és megkönnyebbülést,
amit a megbocsájtás által kapunk. Pl, önmagunk hibáztatása olyan súly, hogy ha minden ember, csak ettől is megtudna szabadulni,jóval több örömteli ember szaladgálna az utcákon, mint manapság.
Úgy érzem, ha hamis a megbocsájtás, akkor érez felsőbbrendűséget a másikkal szemben, akinek megbocsájt.