Egyetértek.Úgy fogalmazol Szeti, hogy a veleje benne van, ez teccik:-)
Hozzátenném, hogy a "kisértések" egész életünkben időről-időre megjelennek. Nem csak egy nagy kisértés van, amin sikeresen túljuthatunk, hanem fejlődési ütemünktől függően sok-sok. Aprók és igen nagyok is.

A pozitiv gondolkodás pedig akkor veszélyes, ha olyasmit akar eltakarni, amivel nagyon is foglalkozni kéne. Vagy olyasmit akar nem tudomásul venni, ami pedig ott van, bár nem jó vagy kellemes. A pozitiv gondolkodás ezekből csak elfojtásokat és önbecsapásokat csinál.

"pedig az egyén mindössze csak azt tette, ami akkori gyarlóságai és erényei mellett, abban apillanatban lehetségesnek és ésszerűnek tűnt"
Magam számára ezt leforditva azt jelenti: csak azt tettem, amit a legjobb tudásom szerint akkor tehettem, képes voltam megtenni. Ez igy nekem korrekt.

Ami bekavarhat, az a mások reakciója.

Példa: Anyám elvárta volna, hogy megtegyek valami szivességet neki, amit én akkor sok okból kifolyólag nem vállaltam el. Ő csalódottsággal és elitéléssel reagált. Én csak azt tettem, amit akkor minden kondiciómat figyelembe véve tudtam tenni, vagyis, hogy nemet mondtam arra, hogy szivességet tegyek neki. Ez egyezett az én külső és belső valóságommal és nemltett bűntudatot. De az már igen, hogy anyámnak ez rosszulesett. És máris bűntudatot éreztem:-)

Úgy tűnik, mi emberek, bizonyos emberekre érzékenyebben reagálunk. Ők a fontos emberek az életünkben, mint pl a szüleink, a gyerekünk, a párunk. Ezeknek az embereknek az érzelmi reagálásai Jelentősebben érintenek bennünket, mint bármi más...ha akarjuk, ha nem. Ezt a hatást pedig nehezen hiszem, hogy eliminálni lehet azzal a belátással, amit Hawkins mond.Nekem legalábbis még nem működik...

Medve, hát Te vagy az? Itt vagy? Ez fantasztikus!!:-))
Ha van kedved emailezni privát is, itt a cimem: raminah@freemail.hu

Bocs, nem ide való ez a bejegyzés, de muszáj volt Medvéhez személyesen irnom.

Ölellek, Ramina

Jó hogy irtad ezt, mert befejezetlen volt a gondolatmenetem....
Mikor makacsul nem akarunk tudomást venni a negativ dolgokról és csak a szép oldalát erőltetjük mindennek, akkor a cél az elmenekülés. Elakarunk menekülni egy illuzórikus világba, ahol nem fáj semmi, ahol nem kell félni stb.
És igazad van, ez nem megy!
Mivel már a magunk reggeli rosszkedvű ingerültsége is észreveteti magát, hogy lám, itt vannak folyton ezek a kellemetlen dolgok.

Elfogadtatni vele? Hm....
Az elfogadás az sok lenne egyszerre, talán arra kéne törekedni, hogy megbékéljen azzal, hogy ezek a negativ érzések, történések az élete részei s mint ilyenek, nem használ, ha nem vesz róluk tudomást.
Ennél fontosabb azonban, hogy miért zárja ki ezeket a világából? Mert túl sok. Mert nem tudja egyelőre felvállalni azt, hogy szembenézzen velük(saját rossz tulajdonságai, működései) mert nagyon fájna, mert nagyon félelmetes, akár szégyenletes lenne. Ki a fene akar szenvedni? Még....?
És itt jön a képbe az önismeret.
Ha valaki komolyan gondolja, akkor a nehezebbik utat választja. Akkor fájni fog, meg félni fog, meg összefog törni a felismerésektől.De ki akar magának ilyesmit...?:-)))).....nem mindenki:-)

Talán segitene neki az az érzés, amit nyújthatnál neki, itt vagyok, számithatsz rám. (ha én lennék te, akkor hozzátenném neki, hogy "számithatsz rám, de csak egy határig és a határ ott húzódik, ahol az én magam lelki teherbirása", mert azt megértheti, hogy nem szeretnél az ő "segitésében" tönkremenni").