Nem tudom, hogy ismered-e a Hellinger-féle családállítást. Én pont ilyen, vagy ehhez hasonló kommunikációs problémával mentem el egy családállításra éppen egy évvel ezelőtt. Már előtte kb. egy éve szenvedtem magammal, egyre nagyobb volt a baj az életemben, a kapcsolataimban. A lakásból is nehezen mozdultam ki, a környezetemtől pedig folyton azt kaptam, hogy szedjem már össze magam. Volt, hogy két hétig nem mentünk ki a lakásból a gyerekekkel. Folyton a földet bámultam, ha emberek között voltam... stb. A családállítás üzenete akkor szinte érthetetlen volt számomra. Azt mondta ott nekem a vezető, hogy ki kell lépnem az álomvilágomból, fel kell vállalnom magam, nem másokra mutogatni, és hogy az apám életét élem. Aztán szép lassan, hónapról-hónapra történtek a kis csodák. Eljártam emberek közé, igyekeztem segíteni a környezetemben, megismerkedtem emberekkel, bár beismerem, hogy kezdetben szinte erőszaknak tűnt még a beszélgetés is. Folyton azon járt az agyam, hogy nem érdemlem meg, hogy barátaim legyenek, és biztos csak sajnálatból beszélgetnek velem. Aztán megismerkedtem a Katival, a Krisztivel, ja legelőször a Sikkával :) és most már képzeld, munkám is van, és kéthetente összejárunk egy klubba, ahol segítünk egymásnak. Ha pesti vagy, most csütörtökön szívesen látunk! A munkát a Kati segítségével találtam, de ez is egy hosszú történet. Meg én is tudnék még mesélni :) Nekem nagyon lassan jött a változás, mert nekem a görcsös akarást kell elengednem. Na meg elfogadni magam, és nyílni, nyílni, nyílni. Mostanában sikerült például, hogy nyitottan járok-kelek a világban, és befogadom, amit a pillanat hoz. Nagyon nagy élmény. Szóval azt akartam írni, hogy én borzasztó türelmetlen voltam, és valami körülírhatatlan csodát vártam. Amit egyébként meg is kaptam, csak nem láttam, még mostanában is sokszor megzuhanok. Nehéz befogadni az örömet, erre pont hétvégén hívta fel a figyelmem a Kati. Most ezzel foglalkozom. :) Szóval ez nem egy sétagalopp, de nagyon sokat segít, ha tudsz beszélgetni olyanokkal, akik hasonló cipőben jártak/járnak, és kicsit egyesítjük erőinket :)

Ez motoszkál bennem :) Úgy érzem, így lesz. El kell engednem a görcsös akarását, hogy megkapjam. (Persze nem munka nélkül!) Érzem, és korábban már tapasztaltam, hogy ez így működik.

Hááát szerda este is az verte ki a biztosítékot először, mikor elhangzott valami ilyen: "... és te is úgy játszmázol, mint a szüleid?" Most beugrott a kép, ahogy a nagy családi veszekedések/verekedések után anyám magába roskadva ül a fotelban, arcán azzal mártír kifejezéssel... azzal, amit akkor is használt, ha valamit nem akartunk úgy csinálni, ahogy ő akarta. Látványosan szenvedett, sajnáltatta magát, az ő élete egy nagy szenvedés. Ezt tanultam.
:) Köszi! Ez ütött.

Valóban összezagyváltam a dolgokat. A cselekvés valószínűleg az új munkára vonatkozik, a bizonyítási vágyra, mert új célom az, hogy meg tudjam teremteni a saját egzisztenciámat, ne szoruljak többé segítségre. Ugyanakkor el kell engednem azt az akarást, hogy nyugodt marad az életem, mert két kisgyerekkel nem fog menni a nyugalom 8 órás melóval. Ezt kell elengednem, meg azt, hogy ne akarjam a párom életét is én rendbetenni, mert az az övé, csak egyelőre függök tőle, és ő nem hajlandó dolgozni magán. De érdemes lesz leülnöm, írni egy listát, és elkülöníteni a két dolgot. Köszi!