Nekem nem a leírás, hanem az azt követő párbeszéd a furcsa. Mindig is volt bennem olyan érzés, hogy valami furcsa állatka vagyok, ami ritkaság. Talán ezért szereti a magamfajta az ilyen beskatulyázó leírásokat, mert kapaszkodót talál a világban, hogy: jé, hát nem vagyok ezzel egyedül??? De magamat a "vegyes" csoportba sorolnám. Engem lelkileg tart(ott) pórázon az anyukám, és fizikailag lazán. Én voltam az, aki szívesen ücsörgött a szobájában 30 évig, de a kutya se kérdezte meg, hogy mi van veled gyerekem, persze kivéve, ha ötösnél rosszabb jegyet hoztam haza, puszi, ölelés kizárva, verés előfordult. Csak az az ijesztő, hogy az ember gyereke AZT, AKKOR teljesen természetesnek tartja, és normálisnak, aztán eltelik pár év, és bután néz, hogy máshol másképp csinálják.

Én azt gondolom, hogy azért választottam a szüleimet a leszületésem előtt, hogy megtapasztaljam a szeretetlenséget, a bizonytalanságot, a hatalmaskodást, a kiszolgáltatottságot. Azt gondolom, hogy nagyon kevés "emberi" életem volt eddig, mert nem érzek túl sok "felhalmozódást". Szerintem az a feladatom, hogy megtanuljam a biztonságot magamban megtalálni, megtapasztalni a szeretet, az elfogadást. (Köszi D. Kati, Eszter, Kriszti!) Nekem ez elég nagy falat.
Ott van azonban a párom, aki kapott egy kiegyensúlyozott családot 16 évre, majd meghalt az apukája, és szerintem azóta se dolgozta fel, valahol elakadt. Folyton átvágják, lehúzzák. Meg kéne tanulnia elengedni, megbocsátani. De mivel nem hisz a spiris dolgokban, és persze kemény pasi, nehogy már engedje, hogy valaki meggyógyítsa!!!
Dolgozik az egóm. Tudom, hogy én jó úton haladok, de azt érzem, hogy ő visszahúz, mert nem tud gyógyulni. Mi lesz ebből? Van jogom győzködni? Most megint ott tartunk, hogy én szépen megyek előre, ő meg most hívott, hogy már megint nem akarják kifizetni a bérét...
Kati! Engem tényleg érdekelne a második típus! Nem folytatnád mégis?

Célzottan kisgyerekes anyukáknak közvetítenek, segítenek munkát találni. Ez egy konkrét munka lenne. Igazából azon húztam fel magam, hogy ott szembesültem a hiányosságaimmal, és nem tudom úgy összeszedni magam, hogy ezeket a dolgokat helyre tegyem magamban. Pl. az is szóba került, hogy megmondom-e a véleményemet, amikor valaki megbánt, és én határozottan állítottam, hogy nem-nem, az felesleges, hiszen az nem az én gondom. Ja, persze. Még példát is tudtam rá mondani. Hát ha tudok példát mondani, akkor nem az én dolgom???? Kiborított, hogy mennyire nem ismerem magam még mindig, és mennyire vak vagyok. Mivel ez egy ügyfélszolgálatos munka lenne, és tegyük fel, hogy egy-egy ügyfél durván beszól, ideges, lehord, stb. és én azt mind benyelem, akkor nem valószínű, hogy a megfelelő ember vagyok a mukára. Na, nem ragozom tovább, jó lecke volt, csak a megfelelő tanulságok levonása szükségeltetik, persze maradandó formában. Írjam ki a konyhaszekrényre, hogy ezentúl nem nyelek be haragot????

Voltam ma egy állásinterjún. Megkérdezték tőlem, hogy a párom teljesíti-e azokat az elvárásokat, amiket támasztok felé...
Elvárás... Teljesítés? Támasztok? Elindult az agyamban a lavina. Nincs elvárásom? De van. Az az elvárásom, hogy hagyjon békén gyereket nevelni, ő meg menjen pénzt keresni. El is ment 1200 km-re éppen. Aztán tisztán bevillant a kép, amikor azt az elvárást támasztottam az élet felé, hogy legyen nagyon nehéz, mert meg akarom mutatni, milyen ügyesen megoldom a problémákat. Ott álltam a régi lakásunkban, és éppen kiborultam, mert valaki nem vette észre, milyen fontos vagyok. Azt akartam, hogy nehéz legyen, megoldjam, és mindenki engem csodáljon.
Aztán szóbakerült, hogy szeretnék reflexológiát tanulni, mert valahogy nagyon vonz a dolog. Kérdezték, miért nem? Hát azért, mert nincs pénz, meg úgyse tudnám csinálni a gyerekek mellett. Ja, persze, a pénz meg a gyerekek.
Szóval oda akarok kilyukadni, hogy az én akadályaimat így sikerült összehozni. Ehhez jön még persze, amit otthonról hoztam, meg régebbről... Mindezeket meg kell bocsátanom magamnak, meg másoknak. Aztán ott vannak a félelmek. HŰŰŰŰŰŰŰ... na abból van még sok. Főleg a betegségektől, mert ugye, ha betegek vagyunk, hogy dolgozzak? Az interjúztató hölgy szerint tele vagyok félelmekkel, nyitnom kéne. Teljesen igaza volt. Csak az a bosszantó, hogy most már vadidegen emberek elsőre levágják, mi a bajom, én meg egy helyben toporgok. (ugye Kati, a harmadik beszélgetés után lejött, hogy elveszett gyerek vagyok:) Bocs, ha eltértem a tágytól, de némiképp idevág.