ha abból indulok ki, milyen borzalmas dolgok vannak a világban, mély fájdalom él bennem.

kezdetben volt bennem a düh, amit a tehetetlenség szült. Aztán jött az önismeret: mit is tehetek ellene: el kell fogadnom, semmit. Amig nincs jelen az én életemben, tényszerűen csak annyit tudok tenni, hogy alapitványok részére adományokat küldök, és bizok abban, jó helyre kerülnek. 

Óvatosságban lehet élni, de állandó félelemben, fájdalomban nem. Sokáig úgy éreztem, hogy nincs is jogom boldognak lenni, mert hát milyen dolgok történnek a világban, vagy csak a családomban. De nem igy van. Jogom van jól érezni magam, boldognak lenni, még akkor is, ha számtalan ilyen helyzet van a világban. Az élet ilyen, sokszinű. Ha kimész az utcára, nap, mint nap találkozol a halállal a szegénységgel, a "rossz" dolgokkal. Ettől élet még az élet. És szép is.

Igazán annyit tehetek, ami csak rám tartozik: magamon dolgozom, a saját tudatosságom növelem, nem kell nekem is ilyen szintre süllyednem. Ha mást nem is érek el vele, csak annyit, egy ellenségeskedő ember helyett inkább egy szeretetteli emberrel lesz több a földön, már nyertem. Nem beszélve arról, milyen szép is lenne, ha mindenki inkább magán dolgozna, és előbb-utóbb egyszerűen elfogyna az ellenségeskedő tábor.

Fejlődöm, tudatossági szintemet emelem, és ha a környezetemben élők kiváncsiak, miért más az én életem, továbbadom, mindazt, amit megismertem.

Ugyanis mi a különbség én köztem és az elkövető között? Egyedül a szemlélet, az eszme: sőt még az is lehet, egy eszmét vallunk, de a töltett más. 

Vannak hatások, amik az embert alakitják: koldusgyerekek utcán bandába verődnek, ott az erősebb jellem, mint a falkavezér dönti el, merre megy a közösség: lopni, vagy focizni. Attól függ, mit tapasztaltak, mik hozták össze őket: családi belharcok, kitaszitottság, vagy sosem láttak mást, csak erőszakot, lopást, és ez a "normális" számukra. 

Az ilyen gyereket sem ütni kell, hanem alapokat épiteni benne. Segitség kell.  A felnőttek világa is erről szól. Hisz hasonló gyerekből lesz a felnőtt is. lehet más képet adni, megosztani, de ha ütöm verem, mert nekem van igazam, csak az ellenérzést erősitem benne. Az "igazságát" erősitem, miszerint a világ kegyetlen vele, és harcolnia kell ellene. 

Szemléletválltásra van szükség. Segiteni a feldolgozásban.

Addig lehet bármit tenni, amiben jók vagyunk: alapitványoknál munkát vállalni, segiteni a rászorulóknak, ételt adni a szegény családoknak, vagy csak a kidobandó göncöket adni oda rászorulóknak. Bármit, mindenkinek a maga lehetőségeihez mérten. Ha komolyan érdekel ez a téma valakit, akkor előbb-utóbb nem csak beszél, hanem tényszerűen cselekszik. Ha nincs pénz, az sem akadály: szeretet van, az ingyen is ráadásul, akkor lehet menni legalább beszélgetni. És ilyen esetben sem tudom elfogadni a nagy háritásokat: jaj, de hát mit tehetek, ugyanakkor meg  megy a fröcsögés, az észosztás, hogy ilyen sz.r a világ. Mindez felesleges. Csak üres szavak maradnak, cselekedetek nélkül, akkor mi a különbség elkövető ésmegint mi köztünk? Semmi. Mindenki csak a saját igazát szajkózza. Ebből még sosem alakult ki igazi közösség. Pedig, ha tetszik, ha nem, nincs mindenki részére saját lakatlan sziget, egymással kell megtanulnunk együttélni. Ha nem ez lenne a feladat, nem igy alakultak volna ki a földrészek sem.

Igen ám, de a világban mi élünk. Én is, te is, mi is, ők is. Igy az én felelősségem is, ami benne történik, ha tetszik, ha nem. Jó, van, aki borzalmasat cselekszik, de a válasz erre tényleg a borzalom lenne? Hol van akkor a különbség, meg a hirdetett igék: minden Egy? Ajaj. Na itt vannak a problémák.

Ha elindulsz a fejlődési utadon, szembesülsz saját hibáiddal is, amit a tudatlanságodban elkövettél, ezek fájdalmasak is. Önostorozás is lehet belőle, egészen addig, mig be nem látod, nem tehettél mást, ez volt akkor  a maximum, amit tehettél.

Ki követ el ilyeneket? Aki még nem kellőképpen tudatos: társadalmi, környezeti befolyáltság olyan, mint egy agymosás. Szerintem ezt nap, mint nap, ti is látjátok: elég a tévé, jön a reklám ezerrel, nyomják az agyadba: költsd a pénzedet, ad nekünk ész nélkül.

És ki ugrik rá vissza erőszakkal? Holott tényszerűen nincs életveszélyben, sem ő magam sem a családja? Akiben még ezek a kérdések szintén nincsennek tisztázva. Ugyanaz az erő mozgatja, csak más az eszme a zászlaján. 

Ismerjük a mondást: bosszú, bosszút szül.

A fanatizmus is igy alakul ki. Van egy szép eszme: jönnek a magyarázatok, aztán egyre nagyobb szenvedély, és a vége az, elveszik a szép cél, csak marad a két fél, aki ész nélkül fogcsikorgatva egymás torkát szorongatja. Amit meg kell tanulnunk: nem az az önvédelem, hogy visszaütök, meg én is odarohanok és fojtogatom, hanem az, felismerem, mi miből fakad, mivé lesz, és egyszerűen nem veszek benne részt. Ott hagyom. Már az elején látom, mi lesz belőle. És akkor eldöntöm, kell ez nekem?

Amig erőt, figyelmet adok bele, ellene, az addig hatni is fog.

Tudatosodjunk, emeljük ki magunkat ebből. Legalább magunkat. És szerintem ez  a legnagyobb dolog. Én igy gondolom. 

Szerintem mindenkinek joga van önvédelemre, és ezt tegye úgy ahogy tudja. Lényeg, hogy ne lőjön túl a célon.