Szia Kedves Marcsi!

Nem tudom, hogy illik-e ide a blogodba, de egyik nap figyelmes lettem a magam életében a következőre. Most tanulok autót vezetni, amiről talán már meséltem neked, hogy rettenetesen féltem tőle. Rájöttem, hogy az autóvezetés valahol az életbe való kilépést szimbolizálja nekem. Az autóvezetés, a sok autó, valahogy a durva életet szimbolizálta, ezért mindig úgy éreztem, hogy nem vagyok a forgalomba való. Ez valahol szimbolizálja azt is, hogy féltem az élettől. De most valami történt velem és szép lassan, finoman kezdek szembemenni, szembenézni a félelmeimmel. Kipróbálok egy csomó dolgot, amitől korábban tartottam, pl. apró hülyeség, de soha nem ültem vonaton az első és utolsó kocsiba, mert volt anyámnak egy barátnője, aki azt mondta mindig, hogy oda nem szabad ülni, mert baleset esetén az első és utolsó kocsiban tutira meghal mindenki. Tudod, hogy vidéken élünk és ezért időnként vonatozom és az utóbbi időben szembe mentem ezzel a "buta" félelmemmel és szép lassan lecseréltem magamban, hogy ugyan miért ütközne a vonatom bármiért is? És ha mégis, akkor úgy van rendjén.
Az is érdekes volt, hogy ahányszor beültem az autóba az oktatóval, még csak a rutinpályán ügyetlenkedtem, de rendszeresen úgy indultam el, hogy nem engedtem ki a kéziféket. Ez abszolút jellemző az életemre is, valamiért nem engedem el a kontrollt, akkor is behúzom a kéziféket, amikor erre nincs szükség. Vizsgálom az okokat, amiket pedig találok, igyekszem elfogadni, átölelni, hogy ez is hozzám tartozik és persze oldani őket.
Itt tartok most magammal, remélem jó úton haladok, mert pár napja azt vettem észre, hogy a nem olyan rég még gyakran jellemző szomorúságom most valahogy kezd átalakulni egy minden rendben van érzéssé, pár napja megszállt egy talán egységélményhez hasonlítható nyugalom, nem tudok haragudni senkire, sem a környezetemre, sem magamra (ami egy és ugyanaz valahol) és nagyon bizakodó vagyok.
Sőt ez annyira jó érzés, hogy most a rossz dolgok is teljesen elfogadhatók lettek számomra. Sosem volt még ilyen érzésem, remélem tartós lesz. :-))
Puszi neked:

Kriszti

Hát igen, ha másért nem, ezért is hálás vagyok a kis poklaimnak, mert így legalább kiderült, hogy ezek szerint van bennem egy kis tehetség ebben az irányban. Jól esnek a pozitív visszajelzések. Sokáig azt gondoltam ezekről az adottságokról, hogy bárki más tud ilyet. Idővel rájövök, most nektek is köszönhetően, hogy ez nem egészen így van.
Szedegetem életem örömmorzsáit és rájöttem, nem is azon van a hangsúly, hogy gyenge vagyok, vagy szánalmas, akkor abban a pillanatban úgy éreztem, amikor írtam a blogot. És jó volt ezt felvállalni, mert ez is a részem néha. Sokan hisznek magabiztosnak, de Sanyi is rámutatott múltkor nagyon jól a meditációs gyakorláson, hogy ez csak egy szerep a részemről és most kezdtem ezt levetkőzni talán, nem kell mindig ott lenni a topon.
Nagyon köszönöm még 1x elismerő soraidat és neked is csupa jót kívánok. Még akkor is, ha a negatívumokra is szükségünk van néha. :-))

Kriszti

Hát igen, ezt így nem mertem kimondani, hogy nem félek tőle, mert azért nem szeretném, ha próbára tennének. :-)) . Tehát én is azt gondolom, hogy nem félek tőle, de azért még meghalni sem szeretnék.
Egyébként pont erre mondta egy pszichológus ismerősöm, ha nem félsz a haláltól, menj egy háborús övezetbe.

Kriszti

Szerintem ha félünk, annak az az oka, hogy nem tudjuk biztosan, van-e másvilág, és ha van is, mi vár ránk odaát. Félelem az ismeretlentől. Szerintem ennyi. Még attól is félhetünk, hogy mi lesz az itt maradottakkal, szeretteinkkel nélkülünk.

Kriszti