Nem olvastam most el a hozzászólásaitokat, de had meséljek el egy történetet a témával kapcsolatban.
Én úgy gondolom, ide vág.
Szerintem előfordul, hogy a manipuláció vagy meggyőzés lehet jóindulatú, vagyis jószándékú eszköz.

Gyermekkoromban egyik szenteste majdnem egy kisebb balhé kerekedett nálunk, mert apám nővére ki nem állhatta a másik testvérük éppen aktuális partnerét és a nagybátyám magával hozta kapcsolt részét. Na a lényeg, nagynéném és a gyűlölt nőszemély is igen csak puffogtak, hogy miért van ott a másik az ünnepségen, amit nálunk rendeztünk minden évben, a szeretet ünnepe alkalmából.
Hogy az este viszonylag békésen alakuljon, anyám kihívta mindkettőjüket külön-külön a konyhába és elmondta nekik a következő szöveget:
"Figyelj ide anyukám, tudom, hogy utálod azt a másik nőszemélyt, meg is értelek, de most karácsony van és szeretném, ha a gyerekeimnek nem rontanánk el az estéjét ilyen kicsinyes gyűlölködések miatt. Mindketten tudjuk, hogy vagy olyan intelligens, hogy 1 estét kibírjál, bármennyire is utálod azt a nőszemélyt, tegyük hát most félre az ellentéteket és élvezzük közösen az estét és ma este legalább legyen szeretet."
Hozzáteszem, anyám egyiküket sem gondolta túl intelligensnek, és mindkettőnek ugyanezt a szöveget adta be, de ez elég volt ahhoz, hogy az este valóban békésen és ellenségeskedések nélkül teljen, amiért mi hálásak lehetünk, még ha ilyen eszközökkel sikerült csak elérnie.
Szóval nem tudom, de ezekben az esetekben szerintem a cél szentesíti az eszközt, ahogy mondani szokták.
Sőt, nem vagyok rá büszke, de ugyanezzel a módszerrel vettem rá első férjemet, hogy váljunk el. Láttam, hogy nem működik a kapcsolatunk és nincs értelme kínozni egymást, úgyhogy azzal, hogy azt mondtam, intelligens ő is, én is és nincs értelme kínozni egymást (holott nem gondoltam annak, s mivel ilyet állítok róla, valószínűleg én sem voltam az), így sikerült rávennem, hogy különösebb játszmázások nélkül elengedjen, elengedjük egymást.
Azt mondom, néha használhatjuk ezeket a talán nem túl szép eszközöket céljaink elérése érdekében, ha úgy látjuk, hogy azzal nem ártunk.

Szeretettel: Kriszti

Megértelek Éva. És egyetértek azzal is, hogy minden cselekedetünknek következménye van, de ugyanakkor meg kell tanulnunk megbocsátanunk magunknak a tévedéseinket és elfogadni, hogy akkor önmagunktól, szüleinktől éppen csak annyi tellett. Nem szabad haragudni magunkra, amiért akkor nem voltunk okosabbak. Ahogy Loise L. Hay is írja az Éld az életed c. könyvében valahol, s most nem pontosan idézek, de egy kisbabára sem haragszunk, amikor megbotlik és elesik. Ösztönösen feláll és újra próbálja a dolgot és így halad előre, így tanul meg járni.
Az én szüleim is elváltak, de meg mondom őszintén nekem valamennyire felszabadulást hozott ez a történés. Nagyon szenvedtem az addigi feszült, diszharmonikus környezetben. Ugyanezt a dolgot az ikertesóm pedig iszonyú nehezteléssel élte meg édesanyám felé, tehát ez is mutatja, hogy nem tehetünk mindent úgy, hogy az mindenkinek elfogadható legyen. Szerintem nagyon mérgező és káros tud lenni a gyerekeknek, ha benne maradunk egy kapcsolatban, amelyben mindkét fél boldogtalan.
Nekem úgy sikerült ezt a dolgot elfogadtatni magammal, hogy édesapám helyesen tette, hogy felismerte, hogy a kapcsolatuk nem vihető tovább, még ha bizonyos mértékig nehéz is volt utána lelkileg önmagának is, meg a testvéremnek. Mint írtam, én nem éltem meg annyira rossznak a válásukat. Dehát ehhez kellett az én nem megalkuvó természetem.
Az is sokat segített nekem a megbocsátásban, megértésben, hogy felismertem, hogy az ő életükben nem álltak ilyen önismereti módszerek és lehetőségek rendelkezésre. Más korban, más körülmények között éltek és bár könnyen mondjuk azt, hogy nincs olyan, hogy körülmények áldozata, de szerintem igen is számít, hogy az embereknek milyen lehetőségük van egy adott probléma megoldásához. Én hihetetlenül hálás vagyok, hogy most élek - még ha én választottam is - mert csodálatos eszközök állnak rendelkezésemre, hogy a bennem lévő rendezetlenségeket helyrehozzam. Ma tényleg csak annyi a dolgunk, hogy nyitottak legyünk ezekre. A szüleinknek sokkal nehezebb volt a feladata ebből a szempontból, s Én még nem látom át ebből a szempontból a Tökéletes Isteni Tervet, de valószínűleg ennek így kellett lennie.

Szeretettel: Kriszti

Szerintem volt ilyen élményem, bár hozzátehetem én is, hogy ha az volt egyáltalán. Én is azt éreztem, hogy egy vagyok minden létezővel és egyfajta békesség, "minden rendben van" érzés kerített hatalmába.
Nekem erről az jutott eszembe, és kíváncsi lennék, hogy a megvilágosodott ember milyen? Sosem dühös, sosem csalódott, sosincs úgymond alacsony rezgés szinten? Vagy nincs alacsony rezgés szinten, de azért dühös, vagy elöntik az indulatok időnként? El lehet érni azt az állapotot, hogy folyamatosan elégedettek, indulatmentesek legyünk? Egyáltalán érdemes elérni ezt? Megvilágosodott = mindig békés?

Szia Vera!

Szerintem azt látod a helyzetedben rosszul, hogy az, hogy a saját ügyeid megoldásában bukdácsolsz kissé - amivel szerintem mindenki így van - az nem jelenti azt, hogy nem lennél alkalmas mások problémáinak megoldására egy munkahelyen, tehát akár egy ügyfélszolgálaton. Szerintem épp azért tudnád megoldani, mert van benned segítőkészség, empátia és ez tesz alkalmassá az ügyek megoldására, ugyanakkor nem vagyok érintettek benne, nem a mi problémánk és épp ezért tudunk segíteni.
Hidd el nekem, hogy annak a nőnek, aki interjúztatott, tutira van olyan életterülete, amiben esetleg ő is bukdácsol, vagy egy ideig nem tud egyről a kettőre lépni. Mindannyiunknak vannak megoldandó feladataink.
Sőt éppen az a tapasztalat, hogy mások segítségére tudsz lenni, az az önmagad problémáinak megoldásában is előrevivő tud lenni. Gyúrj önbizalomra, amennyire csak tudsz és ne akarj tökéletes lenni. A hibáinkat is szeretnünk kell, mert ez tesz képessé, hogy felülemelkedjünk rajtuk és javítsunk rajtuk. Ha nem lennének megoldandó feladataink, már nem lennénk itt ezen a tanulóbolygón, de ezeket, amiket itt írtam, szerintem Te is tudod.

Szeretettel: Kriszti