Biztos, hogy mindig pótlék az, ha adunk valamit? Én magam pl. nagyon szeretek adni ok nélkül is, de sosem éreztem, hogy ez csakis kizárólag valamilyen pótlék lenne, vagy valamilyen figyelemfelkeltő szándék. / Persze külön elgondolkodtató, hogy miért veszem én ezt magamra. :-))), már megint önértékelés!! / Én úgy érzem, számomra öröm adni. És inkább szeretek olyan dolgokat adni, amikben használhatom az adottságaimat, szívesebben készítek valamit a szeretteimnek, mint vásárolok, vagy ilyesmi. Talán mert nagyobb örömet is okoz számukra és az az ő örömük nekem is öröm. Tavaly pl. készítettem a lányom szülinapjára egy sima kis szülinapi köszöntőt, A4-es papírokra ráírtam neki, hogy Boldog Szülinapot, aztán kidíszítettem virágokkal, meg hasonló motívumokkal, rárajzoltam az óvodai jelét és másnap reggel, amikor lejött és meglátta, hogy ki van ragasztva a konyhában a falra, elragadtatással nézte és tapsolt örömében és tudta, hogy a szülinapjára készült, pedig nem tud még olvasni. S persze, volt ajándék is, de mégis ez az egy volt az, amire később is emlékezett. S persze nagy puszihegyek volt a jutalom.
Persze tudom, nem kéne megvédenem azokat, akik a gondoskodással próbálják kifejezni a szeretetüket, mert másképp nem tudják. De nem lehet, hogy ez egyszerűen csak egy eltanult minta? Én sem a kisujjamból szoptam a másokról való gondoskodást, hanem így láttam a szüleimtől, a családomban.

Egy másik blogban korábban megemlítettem, hogy azt hittem, az a szeretet, hogy nem cseszegetnek és Sanyi "Istenes" meditációi vezettek rá, hogy milyen nagy tévedésben voltam.
A gyerekeimen szoktam lemérni, vagyis az ő reakciójukból, hogy hogyan, illetve milyen szinten állok a szeretettel. Azt hiszem már jobban állok ezzel, mint régebben. Van úgy, hogy úgy érzem teljes szívből adok valamit, itt most mondjuk egy ölelésre gondolok, de ők mégis elutasítják, mert érzik, hogy nem vagyok eléggé nyitott hozzá.

Kriszti

Ez nagyon érdekes ez a kapcsolódás, mert én is mindig szerettem / szeretek gondoskodni azokról, akiket szeretek. Persze nem túlzott körbeugrálással, de mégis, én is sokszor "használom" ezt a módot, hogy éreztessem az illetővel, hogy fontos nekem, de ugyanakkor a kommunikáció, a mély beszélgetések is nagyon fontosak számomra. Annyira, hogy sokkal csalódottabb vagyok, ha egy társaságban a kommunikáció nem tud kiteljesedni és csak üres fecsegésben végződik, de mondjuk agyon dicsérik a főztömet. Ennek ellenére lehet, hogy a "nem eléggé nyitottságomat" pótoltam eddig a gondoskodással? Erre még nem gondoltam. :-)

Kriszti

Szia Ildikó!

köszönöm a hozzászólásod. Örülök, hogy van itt rajtam még 1 szakértő a témában. :-)))
A viccet félretéve azért is jöttek ki belőlem a kérdések, mert valahol mindig van bennem egy kétség, hogy nem teszek eleget értünk. Holott tudom, hogy mindenki annyit tesz, amennyit tud, amire éppen képes. A párom is és én is. Én is tudom, hogy nem ezeken múlik egy házasság, hogy hogyan szólítjuk egymást, hiszen ettől még működhetnek jól a dolgok, de azért ezek azok az apró jelek, amik elgondolkodtatják az embert, vagy legalább is engem. A tisztelet mindenképpen megvan részemről és a párom részéről is egymás iránt, tehát ez egy jó alap ahhoz is, hogy együtt maradjunk és ha úgy alakul, akkor ahhoz is, hogy elváljanak útjaink.
Segített az ajánlott technika, valahogy túljutottam a borús hangulaton, de még azt hiszem nincs itt az ideje döntést hoznom ebben a kérdésben.

Kriszti

Hát eléggé megérintett ez az utolsó eset, mert nálunk is ugyanezt a problémát érzem, bár nem biztos, hogy igazam van, de valami még sem jó, úgy érzem, afféle látszat harmóniában élünk. Az apuci-anyuci megszólítás nálunk is működött régen és én már tudatosan igyekszem erre figyelni, hogy ne apucinak szólítsam a párom. Bár érdekes dolog, hogy a nagyobb lányom, ha amúgy ösztönből kiabál valamelyik szülőnek, akkor engem hív apunak és az apját anyunak, persze utólag azért kijavítja magát. De azért elgondolkodtató a dolog. Kesereghetnék ezen, de nincs értelme, inkább a megoldásokon töröm a fejem, de nem igazán találom. Persze próbáltam erről beszélni a párommal, de gyakorlatilag nem érti miről beszélek és kezdünk távolodni kissé. Illetve én távolodom tőle, ő azt gondolja "minden rendben", csak anya gyesbeteg, majd elmúlik. De van-e megoldás, illetve mi az, ha az ember ezt tapasztalja a párkapcsolatában? Mit lehet tenni, ha a párod szerint minden rendben van és nem akarja/tudja észrevenni, hogy gondok vannak? Lehet-e valahogy ösztönözni, hogy újra elinduljatok egymás felé? Illetve mit tegyek én, hogy tudjak újra közeledni? Szeretet van, azt nem mondhatom, hogy nincs, de mégsem az a minőség, amire igazán vágyom. Persze nem teszek szemrehányást a férjemnek, hiszen nem véletlen, hogy ilyen kapcsolatban vagyok, mert volt idő, nálunk kb. 5-6 év, amíg tudtam hozni ezt a szeretet minőséget, tudtam lenni egy picit pótanyuci, mert valahol nekem is arra volt szükségem, hogy anyáskodhassak felette, nem uralkodó módon, de valahol mégis csak szeretettel terelgettem. S hiába tudom, hogy a férjemnél és nálam mik voltak, mik lehettek az okok, amik ezt kiváltották, a megoldást nem tudom, csak érzem, hogy fogy a türelmem, mert nem ez az igazi életem.
Tudtok-e pozitív példáról, akiknek sikerült áthidalni az ilyen jellegű nehézségeket? Vagy ennek általában mindig válás a vége?

Kriszti