Hát jól megvígasztaltad! :o)

Bár nem tudom, hogy amit írtál az csak vélemény, vagy "belső látó" vagy, és pontosan tudod, mi fog következni Ayasofia életében, de most az jutott eszembe: lehet néha jobb, ha csak az orrunkig látunk előre, és talán jobb megijedni, mint félni.

Az én apámnak a szülei árvaházban ismerkedtek meg. Anyám szülei folytonosan ölték egymást, nem kifejezetten a gyerekeikkel voltak elfoglalva. Egyik szülőm sem volt túlzottan szeretve, nem is tanulták meg, hogyan kell azt csinálni. Csak azt tudták továbbadni, amit ők is kaptak. Talán anyám próbált egy kicsivel többet... megvolt benne a jószándék, érzem én. Sokáig haragudtam. Majd rájöttem, hogy hálás lehetek nekik sok mindenért. Lelkem fejlesztésében hamar a saját lábamra kellett állnom, ha nem akartam elsüllyedni az ingoványban. Tőlük nem kaphattam többet, mint amit tudtak adni, kénytelen voltam hát saját magamnak megadni a hiányzó részt. Most már tudom, hogy ha egy szerető családban nőttem volna föl, lehet ma nem tartanék itt. Így sokkal több a meló magamon, de legalább megvan a szándék a feljebb jutásra. Nehezített pályáról indultam, de talán így magasabbra jutok a lélekfejlődés útján. Amikor legelőször hallottam arról, hogy a lélek még "angyalka formájában" saját maga dönti el, hogy melyik családba születik bele, azt gondoltam, hogy ez biztosan nem igaz. Hogy ennyire őrült nem lehettem, hogy direkt ezt a családot válasszam magamnak... Most már kapizsgálom a döntésem okát, és elfogadom a szüleimet olyannak, amilyenek. Hálás vagyok nekik azért, hogy lehetőséget adtak az életre. Azt gondolom, hogy egy bizonyos kor után már senki nem takarózhat azzal, hogy neki sanyarú gyermekkora volt... Kénytelenek vagyunk felvállalni a felelősséget saját magunkért, mert csak tőlünk függ, hogy milyen lesz az életünk. És még arra jöttem rá, hogy ha haragudnék rájuk, magamnak ártanék vele.
Már csak magam miatt is megéri megbocsájtani..:)

Kedves Gyöngyház!

Nem olyan misztikus ám ez az egész. Vagyishát lehet nem misztikusan is csinálni. Pl.én sem nézek bele a harmadik szemembe, azt se tudom, hogy kell azt csinálni. Úgy tudom, a meditáció tulképp. nem más, mint kikapcsolni a bal agyféltekét, és csak a jobb, intuitív agyféltekével érzékelni. Ez az elméleti rész, a gyakorlat, pedig annyira pofonegyszerű, hogy! Én csak leülök ott, ahol vagyok, se gyertya, se füstölő, se kutyafüle... És akkor mondom magamnak: "Most pedig ellazulok. Kicsukom magamból a város zaját, hagyom, hogy a többi ember hadd menjen tovább a dolga után, én pedig megengedem magamnak, hogy most befelé figyelve, csakis saját magammal foglalkozzam." Ha érzem, hogy gondolataim tényleg befelé figyelnek már, nem a külvilágra, akkor elképzelek egy lépcsőt, amin megindulok lefelé. Számolom közben a lépcsőfokokat: 10,9,8,7,6...5-nél felnyitom a tudatalatti csapóajtaját, majd megyek le tovább: 4,3,2,1. Lassan, kényelmesen. Kész. Ott vagy a meditációban.
Érdemes az elején vezetett meditációkra elmenni, ha van valahol a környékeden, vagy ilyen kazetták alapján meditálni. Nekem a Czeizel Beatrix kazettái, CD-i vannak meg, de lehet, hogy van másnak is ilyen általános, tisztító-gyógyító medis kazettája.
Azt vettem észre, hogy az első meditációk még csak karcolgatják a tudatalattit, nem hoznak fel olyan nagyon különleges, megrázó dolgokat. Sokat kell gyakorolni, és gondolom, ha a felszínt megtisztítottad, akkor tudsz csak lemenni mélyebb rétegekbe. De ez csak az én tapasztalatom, lehet, hogy másnak rögtön sikerül...

Szia, Almás!

Igazad van: háborogni tényleg kár. (ha józan ésszel belegondolunk:) Most már rájöttem, hogy a háborgásom mögött jeges rémület állt, nem más. Távol áll tőlem az, hogy azokat ítéljem el, akik ezt az utat követik, és nem is a segítség elfogadásáról van szó, szerintem ezek a beavatási szertartások hoztak ki a sodromból. Valaki írta ezeken az oldalakon, hogy "mintha beletenyereltek volna a szívcsakrámba" -találó kifejezés, ezt éreztem én is sokáig. Az keltett bennem félelmet, hogy én, aki még nem vagyok "látó" honnan tudnám eldönteni, hogy az az ember, aki beavat engem, teljesen tiszta-e, vagy csak úgy csinál? Ha a tiszta isteni energiát nem közvetlenül, hanem rajta keresztül kapom meg, vajon át tudja- e olyan tisztán adni, ahogy ő föntről kapta? Főleg hogy ha ő sem közvetlenül föntről kapta, hanem ez az egész egy hosszú láncolat? És a láncolat legelső tagját mégcsak nem is láttam? És mi van akkor, ha pusztán jószándékból és tudatlanul nem tiszta energiával próbálok segíteni másokon, és inkább ártok nekik? (A cikkben is feszegetve van ez a lehetőség...)
Bevallom őszintén, hogy a prananadiról csak ezt a cikket olvastam, és Ti, akik ebben éltek, lehet, hogy tudjátok is a kérdéseimre a megnyugtató válaszokat. (Szívesen venném őket..)
De azt nagyon érzem a zsigereimben, hogy egyszer régen, egy ilyen beavatósdi igen rosszul sült el. És lehet, hogy ennek esélye 1:1.000.000-hoz, és a többi 999.999 ember köszöni, jól van.
Mindenesetre sajnálom, hogy ebben a kérdésben nem sikerült kibújni a bőrömből és kicsit feljebbről szemlélni a világot..
Nem hiszem, hogy csak azoknak adatik meg a közvetlenül az isteni energia, akik erősnek és bölcsnek érzik magukat... Hitem szerint bárkinek, aki megtisztítja magában a csatornát, ami az életek alatt eltömődött egy csomó bántással, félelemmel, rossz élménnyel. De ez tényleg csak az én hitem, egyenlőre a tisztításon dolgozom, és majd később megmondom biztosra, hogy tényleg csak ettől függ-e..:)
(Zárójelben megjegyzem, hogy ha mégsem jönne át a megtisztított csatornán az energia, akkor sem esem kétségbe, legfeljebb nem fogok tanítani,gyógyítani. Az egóm úgyis nagyon kapálódzik a választott sorsom ellen)
Meg még azt nem értem, hogy miért tiltják meg nektek, hogy a gyógyításból éljetek? Miért kell egy civil foglalkozást is választanotok mellé, hiszen így kevesebb időtök jut a gyógyításra... Vagy ezek a beavatások is ingyenesek? És amit ingyen kaptál, azért Te se kérjél pénzt? Ez még lehet egy logikus magyarázat...