Tudom én jól, hogy nem csak férfi tud lopni. Ez emberi játszma. Elsősorban a férfi-nő kapcsolatokra nézve, az évezredes karmáinkra messzebbről rátekintve gondoltam a témára. Érdekesnek tartom, hogy hosszútávon átlagolva, nagy vonalakban nézve az európai férfi karmája a kihasználás és az európai nő karmája a kihasználtság. Persze ez nagyon sarkított, de a nagy számok törvényét, a családi minta gyakorlati működését (patriarchális rendszer), a törvényeket stb figyelembe véve ez az ami felfedezhető. Persze voltak és vannak nők, akik jobbak ebben minden férfinál adott esetben :), és vannak, akik bezártságukban (nem tudatosan) ellen-kihasználás kampányokat indítanak a felettük hatalmaskodó férfiak ellen. Ezek ugyanúgy haszontalan dolgok. Mégis, a "rendes" családban élő nők túlnyomó többségére az önfeladás valamilyen mértéke (legjobb esetben is így nevezhető), míg a férfiak többségére az öntörvényűség valamilyen mértéke jellemző.

Az elnyomó (tolvaj) - kihasznált játszmának sok formája van. És az általunk ismert családkép (ami még mindig birtokon alapszik, habár sokszor csak szellemileg, de az emberek fejében mégis így van) tökéletes táptalaj. Sokszor elég, hogy a férfi nem jelenik meg (mert dolgozik, mert elhivatott művész és neki fontosabb dolga van, mert elfoglalt, mert sok pénzt kell keresnie és ehhez sok idő kell, mert csak külföldön tud érvényesülni, mert higgyük el az ő idejét lehetetlenség jobban beosztani...stb..stb..stb). És a nő a gyerekekkel ott marad egy "közös" hajóban, amiben csak ő evez. És neki muszáj, mert amellett hogy ő is dolgozik (mert a férj a sok elfoglalásával természetesen nem tudja eltartania családot), ő nem költheti el a pénzét tetszés szerint, neki be kell tudni osztani az idejét, sőt a figyelmét is (amire a férfiak lazán rámondják, hogy ez egy nőnek könnyű, pedig ez nem igaz, nekem pl. hihetetlen energiámba került megtanulni), a kreativitását ki kell élnie mindezek mellett (ha pl ő is művész :) ), külföldre nem egykönnyen mehet három gyerekkel, és nem tölthet több időt a munkájával, mint amennyit, mert el kell hoznia a gyerekeket az iskolából, és rengeteg más dolgot el kell még intéznie azon kívül, hogy dolgozik.

És valahogy, érdekes, megoldja. Pedig nem több, mint egy férfi, sőt, a férfiak szerint (még mindig, bármennyire is mosolygunk,a tudatuk mélyén még mindig) kevesebb.

Abban, amit a személyes felelősségvállalásról írtál, egyetértek, mélyen és tökéletesen. A párkapcsolatban hozzátenném erről, hogy a felelősségvállalás azt jelenti, hogy azzal, hogy bevállalok egy családot, egy férfit vagy nőt, MEGNŐ A FELADATAIM KÖRE. Hogy ezzel bevállalom mindazt, ami ezzel jár, időben, tanulásban, energiában..stb. És nem csak akkor ha nő vagyok. Hogy ebben a csónakban a közös teremtéseinket szállítjuk, és minden dolog, ami ezekkel jár közös felelősség. Nem lehetek öntörvényű, és egyenlően és egyezség alapján kell kivennem minden tennivalóból a részem, és nem jöhetek sztereotípiákkal. Ha van egy férfi az életemben, az időt és energiát követel tőlem, ha van egy gyerekem, az is. Nem tehetem meg, hogy öreglegény maradok, miközben a nőt hibáztatom a nehéz sorsomért és nem veszem észre, hogy a világon semmit sem teszek egy kapcsolatért, amiben élek. Azt látom, hogy a legtöbb férfi a rögzült minták miatt jórészt ezt teszi és teljes tévedésben él azzal kapcsolatban, mit jelent a közös sorvállalás.

A kötődéssel kapcsolatban megint csak részben értek veled egyet. És azért, mert a kötődés nem felesleges dolog, ezért aki felvállal egy kapcsolatot, azt is fel kell vállalnia, hogy kötődni fog. Mert nem tökéletes. Sőt azt is, hogy a másik is kötődni fog hozzá. Ennek, az általad leírtak miatt van egy terhe, valóban. De épp ezért kell bevállalni. Aki hárítja a kötődést, az még nem jutott el eddig sem. Aki kötődik, de nem vállalja ezt és a munkát magán, valamint csodálkozik a másik kötődésének a terhén, és úgy gondolja, azzal neki semmi dolga, az se tud felelősséget vállalni.

Én már nem félek a lopástól, mert megtanultam amit kellett. Ugyanakkor meglepve látom, hogy még mindig itt tart a világ. Ha minden igaz, ezután majd bevonzok egy olyan pasit, aki már nem lopni akar, és nem hiszi, hogy az a szerelem és a házasság. Olyan lett az orrom, mint egy vadászkutyáé, és pontosan tudom, mit kell tennem, hogy az ilyeneknek eszükbe se jusson közelíteni. A vicces az, hogy emlékszem, kislány koromban is tudtam :), csak valahogy egy időre, elfelejtettem. Most nézek szerteszét és csodálkozom. Azt látom, mindenki eszi egymást, ahelyett hogy szeretne. És az egyik gyerek-gyárost akar, a másik meg anyucit. A harmadik biztonságot, meleg vacsorát, meg szexet. De olyan, amelyik mindegyiket akarja egy kicsit és cserébe ő is mindegyik tud lenni egy kicsit, aki nem a tudatalatti uralkodó mintát akarja, meg a macho, "szabad" férfit, aki nem öntörvényű akar lennie gy kapcsolatban, hanem teljes értékű partner, és nem nevez ezért emancipáltnak - nos olyat még nem látnak a szemeim. :)

Egy ideig valóban emancipált voltam, vagy még rosszabb, ellenük fordítottam saját fegyverük. Kritikus voltam, én irányítottam, és nem hagytam semmi esélyt a kihasználásra. Amit akartam elvettem, és hagytam, hogy azt higgyenek amit akarnak. Nem bántottam senkit, egyszerűen csak kipróbáltam milyen öntörvényű "machonak" lenni nőben. Rendkívül kényelmes volt, ugyanakkor egy idő múlva rendkívül üres. Mert ahogy ezt mindig tudtam, ennél sokkal többek vagyunk és sokkal többet adhatunk egymásnak és sokkal jobban meg kellene becsülni magunkat, mint egész emberi lényeket, és merni átadni magunkat, merni érezni, merni kockáztatni, és felelősséget vállalni.

Most már tudom, hogy kit keresek, ennél kevesebbel nem érem be és nem dacból, egyszerűen így érzem. Ezt kívánom és mást nem. Már nem akarok lopni és nem érdekel aki lopni akar. Elfáradtam ebbe a játszmázásba. Nem éri meg nekem.

Kíváncsi vagyok, kivel futok össze legközelebb.

Namaste

Legújabb tanulásom: ha nem ismerem fel, és nem lépek ki abból a kapcsolatból, amely hozzám méltatlan, ezzel a fejletlent is bántalmazom. Hiszen ő maga sem tudja, miért bántalmaz. Nekem kell felismerni és tisztelni magam annyira, hogy meglássam: egyenrangúak vagyunk e abban amit adni tudunk egy kapcsolatba? Szerencsére engem sosem bántottak (apám igen, de arra is rájöttem, hogy hasonló helyzet miatt), de más szinteken (érzelem, gondolat) ugyanez a játszma folyik.

Azt a csodáját ismertem fel az életnek, hogy a rossz *on keresztül is az történik, aminek kell, arra tol a dolog, amerre kell mennem. Tulajdonképpen egy felszólítás a másik részéről, hogy ébredj fel, tedd a dolgod! Kezdd el TISZTELNI magad! És majd találj olyanra, aki tisztel. Érd el egyszer egy ponton az életben hogy már nem vágysz azokra, akik nem tisztelnek, becsülnek, mert megtanultad amit kellett. HOGY TISZTELD ÉS SZERED MAGAD. És ne folytasd a programot amit tanultál, apádtól, anyádtól, esetleg régebbről, amit ez emberiség évezredek óta görget, hogy NEM VAGYOK SZERETHETŐ, TISZTELHETŐ, BECSBEN TARTHATÓ..

Rájöttem, a másik, tudatlanabb részéről ez tulajdonképpen egy segélykiáltás: menj el!! nem tudlak tisztelni! Nem tudlak jobban szeretni! Értsd meg a helyed! Nem itt van!

Apám azért tette, mert ki kellett mozdítania. Végre el kellett kezdenem élni. A maga módján, a maga tehetetlenségében, a saját öröksége (nem szerettet, elvetett gyerek) birtokában képességei teljében azt tette, amit apaként kellett. Kirúgott a szülői házból. Nem jól tette, nem szépen, nem szeretettel, nem megértéssel, nem támogatva engem az utamban. Mert NEM KÉPES RÁ. (de ez az ő terhe.) Mégis : azt tette, ami HELYES. Felismertette velem, hogy nincs ott helyem többé, ez az élet rendje.

A csoda az, hogy minden, mindig a helyén történik, és megtanuljuk nem megítélni, segít minket.

Nemrégiben megajándékozott az élet egy emberrel, aki elég érett ahhoz, hogy felismerje: nem tudja azt adni amire vágyok, ami természetes lenne az érdekemben, bármennyire is szerelmes belém, bármennyire is szeret. (Nem tudta elfogadni a helyzetet a saját sebei miatt, hogy elvált vagyok.) És TISZTELETBEN elengedett. Kedvesen. Közösen sírtunk és nevettünk.

Ez a szeretet.

Hálás vagyok az életnek, mert most tisztán látom, mi a dolgom. És talán fejlődtem is, mert ez az ember már nem olyan, mint az összes előző: már tisztán látom: egyik sem tudott tisztelni engem. Mert én sem tudtam magamat.

Már nem vágyok kevesebbre. Elvesztettem az érdeklődésem abban a fajta vágyban és "szerelemben", amit eddig éltem. Nem kell. :)

Szabad vagyok. :)

Namaste

Most inkább úgy látom, nem mesterek, sorsok vannak. És van, akinek sorsában van a tanítás. De ezt úgy teszi, mint Jézus: ha akarja, sem kerülheti el. Ez szerintem legalább akkora áldás, mint átok, mint minden egyes dolog az életben. Hogy is lehetne másképp? Akkor nem lenne érvényes a természet ugyanazon törvénye mindenkire. A kiegyenlítődésé.

Szeretem a "Krisztus utolsó megkísértése" c. filmet, és a regényt, amiből készült. Azt hiszem nagyon hasonló dologban hiszek. Abban, hogy mindenkinek egyszer be kell vállalnia a sorsát, és ha nem teszi, megteheti, de csak egyre rosszabb lesz neki. Ide eljutni is fejlődés. És amikor bevállalta, sem ér véget az egyre nehezedő feladatok sora, kihívásoké, egyre nagyobb felelősséggel. Ahogy ezeken a próbákon (saját próbáinkon) keresztül megyünk, egyre többek leszünk lélekben, és ezért egyre többet tudunk adni a világnak is lélekben. Ez mindenkiben így van, bármennyire is tudatos erre, vagy nem. Vannak, akiknek tudatossá is KELL válniuk, és nem csak képviselni, de kinyilatkoztatni is kell. De én úgy hiszem ezek az emberek nem élhetnek e tetteik nélkül. Ugyanúgy szenvedés várna rájuk, ha nem teszik, mint más emberekre, ha nem teszik, amit a sorsuk diktál.

Hamisnak azért tűnhet valaki, akire, mint tanítóra akarunk tekinteni, mert pl. önjelölt tanító, akit nem a sorsa küldött e posztra, hanem más motiváció: hatalomvágy, elismerésvágy, okoskodás vágya...stb, vagyis félelem, önbizalomhiány, bizonyításvágy. De erről maga sem tud. Sok ember, aki elkezd spiritualitással foglalkozni keresztül esik egy ilyen/hasionló fázison. Van, aki beleragad, mint annyian, sok mindenben. Van, aki sok kárt okoz ezzel, de ezt sajnos annak a félnek kell feldolgozni, aki hagyta, hogy kár érje. Ezt ismerem, mert átestem rajta. Jobb, ha vállaljuk, mert nem érdemes ezekre az emberekre várni, arról nem is beszélve, hogy ez spirituális tett, szemben az övével, amit annak nevez. :) Azért is hiteltelennek érezhetünk egy példaképet, mert tévedésünkben azt képzeljük, tökéletes. pedig ezen a földön semmi sem az, és nem csak mi tévedhetünk, neki is van min dolgoznia, különben nem itt lenne.

Én inkább úgy látom, a világon mind egymást tanuljuk, és tanítjuk, különböző sorsok találkoznak és ez alól senki sem kivétel, maga Jézus, vagy Buddha sem. Épp ettől szép, hogy olyan emberi ez a világ. Az istenek nem itt élnek. :)

Érdekes, megkaptam egy fiatal ismerősömtől, hogy ki akart nevezni "mesterének". Saját esetemből tanulva, gyorsan elmondtam neki amit itt leírtam. És közöltem, jobb ha elfelejti ezt. Jó érezni, hogy van, aki hasznát eheti a tudásunknak és nem kell annyit szenvednie érte, mint nekünk kellett. Ez hihetetlenül kielégít. És tudom, hogy én is mindig megkapom azt a segítséget, amire szükségem van a továbbhaladáshoz. Ez így fair. :)

Nekem is volt egy álmom, hogy majd találok egy embert, aki végig elkísér az utamon, ott lesz mellettem minden állomásnál. Vigyáz rám. Figyeli, hogy vizsgázok. Örül velem, amikor közelebb kerülök önmagamhoz. Tanácsokat ad. Valaki, aki mindent tud rólam, és kiképez az életre, mint ahogy a szellemi harcosokat képezik a filmeken. És akkor enged el, amikor már megérettem, és a "magam mestere" lehetek.

Sok ember segített az utamon. Ki így, ki úgy. Lehet, hogy a legnagyobb mesterem mégis csak az volt, aki miatt a legtöbbet veszítettem, csalódtam, szenvedtem, aki miatt túl sokat áldoztam fel önmagamból. Akire a legjobban haragudhatnék. Ez az ember a leggyarlóbb minden ember közül, akit jól ismerek. Végtelenül gyenge és gyáva, de nagyon ügyesen adja el magát. És mégis, lehet hogy ő adta a legtöbbet: megismerni önmagam gyengeségeit. És változtatni. És még sokkal többet: talán az élni tudásom, és még azt is, hogy még élhetek. :) Az élet megtanított rá, hogy ne ítélkezzek. Még a Sátán is minket szolgál, ha merjük hagyni. :)

Jó és rossz minket szolgál ezen a bolygón, ha tudjuk és elfogadjuk ezt. Még a hamis mesterek is mi vagyunk, magunknak, magunkért. :)

Namaste

"A kapcsolat akkor kerül a helyére, ha lehetőség van az elrontott dolog jóvátételére, aki hibázott, jóvá teszi, a másik ember pedig elfogadja."

Szerinted lehetséges-e ez abban az esetben is, ha egy lelkileg sokkal fejletlenebb emberrel való kapcsolatról van szó? Sokáig ebben hittem én is, de most másodszor kellett azt tapasztalnom, hogy a kiegyenlítésre már nem adott esélyt az élet. A második esetnél el kellett )kell) döntenem ezt (hogy miután én megtettem amit meg kell lelkileg, nyugodt vagyok és hálás, kell e még kommunikálnom a másik fél felé bármit is). Az első esetemben nem tudtam magamban sem feloldani ezt a konfliktust, pedig évekig falakba ütköztem az "egyenlítési" kísérleteimmel. Most úgy érzem, bölcsességgel meg lehet oldani a dolgot: a másik tett egy bántó lépést, de beláttam, azért tette, mert én sem tettem mag azokat a lépéseket, amiket helyes lett volna. Túl sokáig nem engedtem el, és már értem, hogy ez milyen reakciót vált ki a másikból, aki ráadásul fejletlenebb (sajnos) és ezért tehetetlennek érzi magát a "béklyómban"-. Ezt megértve, és azt, hogy ő minden megtett, amit tudott, elszállt minden rossz érzésem, csak a jó maradt és hálát érzek, hogy ennyivel megúsztam ezt a tanulást, megbánást, hogy egy kicsit is bántottam és szeretetet és örömet, hogy megtapasztalhattam a kapcsolatot. És jó emlékezni, pedig nagyon friss a "szakítás" (Ráadásul nem egy rövid "túra" volt.)

Ugyanakkor ha arra gondolok, írni kellene neki esetleg, vagy próbálkozni, hogy a rossz elválást ketten is feloldjuk, nincs rá jó érzésem, illetve úgy érzem, ő nem valószínű, hogy ezt akarja. Én is jobbnak érzem, ha mindkét ember meg tudja egyszerre vagy egymás után, de egymással is tenni, de ebben az esetben lehet, hogy nem ez a harmónia. Egy tapasztaltabb férfi ismerősöm azt mondta, hogy a fejletlenebbtől ne várjam, hogy úgy akarja lezárni, ahogy én, csak fogadjam el, és örüljek ezzel együtt. És tanuljak belőle, legközelebb hallgassak jobban az intuícióimra, akkor nem kell eljutni idáig, és erre kényszeríteni egy gyermekibb lelkű lényt, hogy bántó dolgot tegyen. Vagyis nekem kell a bölcsebbnek lenni - elsősorban természetesen önmagammal. Ezt el tudom fogadni.

Szerinted is lehet, hogy ennyiből vége, legfeljebb, ha évek múlva összefutunk, amikor már benne is feloldódtak a dolgok, akkor egyenlíthetünk, vagy azt sem kell, vagy törekednem kellene hogy újra beszéljünk és "szebben" váljunk el? Valami miatt, annak ellenére, hogy ezt favorizálnám, egy hang azt mondja, ne erőltessem.

U.I: tulajdonképpen a kiegyenlítés olyan téren megtörtént, ami szellemileg helyes, a dolgok a helyükre kerültek, mindketten felszabadulhattunk a közösen viselt teher alól. Csak a kommunikáció mikéntje nem volt igazán tudatos és a bántás ebben volt.