Igen, teljesen igazad van. És én még nem látom ennyire differenciáltan a dolgokat mindig és eleget.

Azt hiszem, csak valami olyan élményről igyekeztem megnyilatkozni, amit nehéz szavakkal leírni, mert túl van a szavakon, az elemzésen és a dolgokon való gondolkodáson, azok rendszerezésén, megértésén.

lehet, hogy semmi köze ennek az ösztönhöz, de még mindig nem győztél meg erről. Ismerek olyan embert, aki nem látja ennyire tudatosan és differenciáltan a dolgokat, de végigment egy hasonló úton, mint én. Gondolkodott, gondolkodott és elemzett. nagyon intelligens és érezni hajlandó ember.

És végül letette ezt az utat. Azt mondta, ennek nincs vége és nem vezet megoldáshoz. A megértés nem megoldás.

Visszatért önmagához. az egyszerű önmagához. Én nem tudom milyen volt, amikor gondolkodott a dolgokon, néha rákapcsolódik arra, amit csinálok, de szinte mindig arra jut, hogy jobb egyszerűbben. Csak élni.

Nem ismerek olyan embert, akinek jobban működne az intuíciója, megértés és a tudatosságra való tudatos törekvés nélkül.

Szerintem ez is ösztön, és az ösztönök nem csak állatiak, és ami állati sem feltétlenül torzult, lehet teljesen egészséges és teljesen helyénvaló még ha gyilkolás is. Pl amikor a vad elejti az áldozatát.

És még egy dolog: nemrégen értettem meg, és segít megbocsátani az örökségem, hogy ráébredtem, minden amit tettek az előző generációk helyénvaló volt. Ott és akkor megtettek mindent, amire képesek voltak. Ahová a szüleim fejlődtek, nem az ahová nekem kell. És innen nézve bizonyos tekintetben fejletlenek. De ugyanez vár rám a gyerekem szemszögéből nézve és ez így természetes.

vagyis bármi amit tesz egy generáció, egy bizonyos tudatszinten, az az ő eredménye. Az a tudatosság, ahol tart, amire jutni tudott, amit megvalósít. Hogy ne lenne az helyénvaló? Innen nézve bármilyen ösztön helyénvaló. Annak a generációnak, amelyik teszi.

Sőt, annak az embernek, amelyik teszi. Még akkor is ha megeszi a másik agyvelejét. Az teljesen más kérdés, hogy én nem teszem. legalábbis ebben a pillanatban.De ettől még nem nézem le. És ez itt a kulcs. Szerintem nincs olyan, hogy jobb és még jobb szint. Ez is összehasonlítás. Élet van.

Ez az a terület, ahol már nem lehet összehasonlítani, méricskélni, elemezgetni, boncolgatni. Ez az élet törvénye. Ezt csak élni lehet.

Szerintem a legtöbb ember és különösen az "önkeresők" nem képesek, nem merik ezt megtenni. (Az általánosítás valóban nem 100as valóság, de attól még túlnyomórészt igaz, amit a dominánsan intellektuális emberekről írtam, és a művészekről is ezt gondolom. Mert a gondolkodásuk olyan és annyira meghatározza őket, hogy ez az eredmény. Ez nem ítélet és ilyen értelemben nem általánosítás. Tényszer és statisztikai.)

Miért van ez? Mert félelmetes megismerni a valóságot, félelmetes meglátni magunkat az őszinte működésünk közben, félelmetes felvállalni a vágyainkat, megélni az ösztöneinket.

Helyette inkább mindenféle elméleteket gyártunk a fejlett agyunkkal és tévutakra tereljük magunkat: egy illúzió-életbe , egy ELME (é) létbe, elemzésbe, ahelyett, hogy egyszerűen élnénk és mernénk élni. Mert jobb úgy látni magunkat, kellemesebb, de még ennél is fontosabb, hogy KONTROLLÁLT. Gondolkodunk és válogatunk, mérünk és összehasonlítunk, elemzünk és félünk, magyarázunk és elhitetjük magunkkal, hogy ez az élet. Pedig nem.

Szerintem épp az ösztönök azok, akik képesek kirángatni ebből a zombi-létből. De csak akkor, amikor már nem ítéljük el magunkat ezért, és nem hasonlítgatunk..

Szerintem azt az létet amit a spiritualizmus megpróbál definiálni, és az önismerettel keresünk, azt a fajta életet, minőséget csak úgy lehet elérni, ha amit megtanultunk van bátorságunk mind félretenni az elme örökös elemző-kényszerével, a kifejezés kényszerével, a megértés és megismerés-kényszerével együtt. Ezt már József Atilla is megmondta. Az ő állítása szerintem itt is érvényes.

És amikor elkezdünk élni, minden kiderül és a mi saját utunk és hitvallásunk is csak abban tud kiforrni. Amikor újra bukdácsolókká válunk. A sokadik osztályos önismereti tanulóból és eminens meditálóból újra egyszerű emberré válni, és első osztályos tapasztalóvá és a sorsunk őszinte alanyává válni, ehhez bátorság kell. Ezért nem engedik el sokan a pszichológia, az önismeret, a spirituális tanfolyam és ismeret, a meditáló körök....stb. kezét. Valójában mankónak használják.

Mert az ego azonnal támad, ha elkezdesz élni. legalább akkora erővel akar visszarántani a sémáidba, amelyek a zombi-létben tartanak, mint amekkora erővel kiléptél belőle, amikor eldöntötted, hogy saját lábra állsz. És ha mást nem legalább azt elhiteti veled, hogy mankóra van szükséged. Hogy nehogy kikapcsold az agyad kontrolláló szelepét. Mert az neki végzetes. Az egóval ilyen téren meg kell küzdeni, és a szellei erőknek győzni.

Mankó nélkül.

Azt nevezik mesternek a spirituálisok akik ezt meg tudják tenni.

De ehhez el kell felejteni a spiritualitást magát is, és a fogalmakat és megkockáztatom: szinte mindent, amit az elmébe raktunk ezzel,kapcsolatban.

És vissza kell változni azzá az önmagunkká, azzá, akit nem akartunk elfogadni, vagy nem tudtunk és ezért "kerestük" és akartuk "megismerni" oly soká,

pedig végig velünk volt. Végig azok voltunk, akik.

Én így látom. Most.

Namaszte

Egyébként van egy dolog, amit ha tudatosítunk, és beengedünk a szívünkbe és sikerül megtartani, nem fogja engedni, hogy bármilyen tudástól vagy képességtől "elszálljuk". Ez az alázat. De egyszerűbben csak annyi, hogy tudom, hiszem és érzem, mindig is így volt, hogy embernek lenni mindenki számára egyenrangú dolog. Embernek lenni ajándék, bármilyen is a sorsunk. És embernek lenni azt is jelenti, hogy nagyon kicsik vagyunk. És egyformán vagyunk kicsik. Mert a legfiatalabb lélek és a legbölcsebb megvilágosodott is megszületik és meghal egyszer. És a kettő között amit csinál, azzal elszámol.

Ilyen egyszerű.

Én szeretek ember lenni, bár azt hiszem már ismerem az angyali létet. De mindig az a csodálatos és nehéz egyszerre, amiben vagyunk, amit magunk választottunk, még ha nem is tudatosult még bennünk. Én szeretem azt, aki vagyok és akivé lettem, még ha látom is a hibáimat, és szeretem a többieket is ezekkel a hibákkal együtt. És nem bántam meg hogy megszülettem, és azt sem, hogy sokat hibáztam és hogy még fogok is. És a halált sem bánom. Tulajdonképpen azt hiszem, a szenvedést sem. Elfogadom ezt az egészet olyan tökéletlennek, amilyen és tanulgatok evickélni benne. :)

Mert ez alapvetően a dolgunk emberként, és végső soron nem az számít, amit megtanultunk, hanem amit megéltünk és megtettünk - vagy nem. Szerintem a spiritualitás is csak egy elmélet. És mint ahogy a szó mondja, az elmébe raktározódik a tudás, amit a spirituális életről gyűjtünk és ugyanúgy megboríthatja a fenti írásra utalva, mint bármi más. Mert nem ez a döntő. Nem az, hogy spirituálisan akarunk e élni, hogy egyáltalán tudunk e erről, hogy van ilyen. Hogy tanuljuk e légzést, vagy nem, hova születtünk, milyen kultúrába, ahol létezik e ilyesmi vagy nem. Persze tudom, hogy ez az elmélet egy olyan életre utal, amely kiegyensúlyozott, és harmonikus. De akkor csak ELME-(é)let. És akkor is működik az élet enélkül is.

Ez olyan mint tanítás: soha nem azt tudja az a gyerek akit tanítok, amit tanítok neki VALÓJÁBAN. Mindig csakis önmagát tudja. Én két dolgot tehetek: vagy elvakulok, és azt hiszem én dogom megtanítani zenélni, vagy hagyom hogy megmutassa azt, amit magától tud, és csak abban segítem, hogy ezt előhozza.

És mindenki, minden egyes lélek ezt kívánja előhozni és erre törekszik. Hogy ehhez tanul e spiritualitásról, hol él, és egyáltalán bármilyen másik körülmény csak körülmény. Semmit nem dönt el. Mert ha rossz akkor megtanulhatja felhasználni azért amire törekszik, ha meg támogató, akkor élvezheti a támogatását.

Ezért egyre inkább abban hiszek, hogy VALÓJÁN SEMMI NEM MŰLIK A TUDÁSON. Hogy a tudás csak egy átmeneti lépcső, amit otthagyunk egyszer. Ha olyan helyre születtünk hogy meg kellett tanulnunk. És hogy a VALÓSÁG mindentől mentes, és bárki rátalálhat, a saját valóságára. És bármi elengedő lehet ehhez.

Namaszte

És amikor valaki ösztönösen intuitív? Találkoztatok már ilyennel? Szerintem nem az az élet számára az általános, hogy önismeretet tanuló emberek a legtudatosabbak. Sőt. Azt gondolom, hogy akinek önismeretet kell tanulnia, az alapvetően azért van, mert NEM TUD CSAK ÚGY SPONTÁN, MAGYARÁZAT ÉS MEGÉRTÉS NÉLKÜL az intuíciójára hallgatni. Más kérdés, hogy a mai civilizált, vagy magukat annak nevező államok lakosságának a legnagyobb rész ilyen, vagy még rosszabb, hogy fel sem ismeri a rossz működését.

A természetes működés ezzel szemben, vagyis az, ami a természettel, vagyis a TERMÉSZETÜNKKEL egy, sokkal inkább a az ösztönösen megfigyelésre és éberségre épített, az intuícióra hallgató alapállás és viszonyulás az élethez. Szerintem az ösztönöket rosszul értelmezzük és rosszul éljük. És egyébként is: rossznak vannak nagyon sok szempontból és módon évezredek óta titulálva.

Pedig az ösztöneink felelnek az életben-maradásunkért, az ételért, az italért, azért, hogy életet adjunk, hogy örökítsünk, hogy felfedezzünk, hogy tapasztaljunk.

Szerintem téves elképzelés és a spirituális csapda egyik formája, hogy többnek képzeljük a gondolkodó és elemző embert, a spirituális keresőt az ösztönösen működőnél. Még a legegyszerűbb embertársaimnál is sokszor rácsodálkozom, mennyire jobban éreznek meg valamit, mennyivel jobbak az életösztönei, mint sok esetben nekem.

Azért keresünk, mert nem tudjuk csinálni. És bármilyen fájó, szerintem alapvetően ezért akarunk megismerni is.

Ezt szerintem nagyon jó ha belátjuk. És főleg a spirituális útra tévedetteknek nagyon jó szintén, ha minél előbb elkezdik megszeretni a legalantasabb ösztöneiket is. Mindet. Mert mind az életenergiájuk egy egy elfojtott és eltorzult változata, amit fel kell ismerni, hogy önmagunkért, az életünkért van, hogy jó és helyénvaló, Életenergia, ami tanít és lendületbe hoz. Cselekvésre motivál az elemzés helyett, érzésre az agyalás helyett.

Sok esetben csak a társadalmi írott és íratlan szabályok tükrében rossz valami, főleg egy ösztön. A gyerek még tudja, hogy el kell vennie az ételt az asztalról. Mi már alkalmazkodni akarunk, meg megfelelni mindenféle elvárásnak, mielőtt eszünkbe jutna, hogy az evés ivás pisilés kakilás alapvető, ezért a legfontosabb szükségletünk, ami nélkül ebben a testen nincs Mennyország, mert padló nélkül nincs plafon. A legtöbb hólyag-problémával és szorulással küszködő ember a tanárok köréből kerül ki. Miért? Mert nincs időnk rá- Sajnos magamon kívül nem ismerek olyan tanárt, aki akkor menne ki, amikor éppen érzi, fittyet hányva arra, hogy ehhez ki mit szól. És aki fel merné akár ilyen szinten is rúgni az elvárásokat. Inkább tönkre teszi a testét, egy elvárásnak, egy rossz rendszernek alávetve azt és az egészségét. pedig ha mindenki csak ennyit megtenne, nagyon sok minden széthullana a civilizációnkban, ami nem szolgálja az életet. Nem kellene forradalom, meg háborúk. "csak" ki kellene menni pisilni, és "csak" mindig a dolgunkat kellene tenni, és nem többet és nem kevesebbet. :)

Szerintem a spirik és az intellektuálisok félnek az ösztöntől, pedig abban van az életerő, amelyet ha megszelídítünk, sassá válunk. És persze megszelídíteni nem gondolkodással meg könyvekkel lehet. hanem azzal, hogy élünk, és érzünk, sírunk és megbocsátunk, és alázattal elfogadjuk, hogy amire az ösztöneink vezetnek, az MIND bennünk van. Az ösztön megtalálása és megélése nélkül nincs megváltás, és a lélek az, amelyik egyedül szabályozni tudja, hogy mit nem cselekszünk meg ezekből az ösztönökből, és nem a tudás. Mert a megszerezni való tapasztalatból leszűrt lelki kincsért folyik a küzdelem, nem pedig arról szól, hogy végül gazdagok, boldogok és elégedettek leszünk e vagy nem.

Jézus is megjárta a poklot. Ez erről szól. És az intuíció szerintem nagyon is ide tartozik, egy olyan erő, amely az ösztönösen és szabadon élő emberek jól működő része volt. És a mai, elsápadt és legyengült, lelkileg szemetesláda, szellemileg tompa és testileg beteg generációk csak álmodnak erről. Maximum beszélnek. Ritkán csinálják. Mert leginkább önmaguktól félnek. Éppen az ösztöneiktől, az Élettől és attól amit rájuk ró az életük, a Sorsuk, amivel születtek, és hordozzák, hogy beváltsák. MEGTEGYÉK.

Namaszte

Jó kérdés. Valószínűleg itt is valamiféle egyéni egyensúly az igazság. Ki hol tat, de legyen őszinte. Nem kedvelem a vásárolgatást, és a Waldorf közösség, a tudatosodásom és a pénztelenség miatt beláttam, hogy nincs is rá szükségem, valójában. És hogy valójában a gyerekemnek sincs, sőt jobban tenném, ha megtanítanám neki, hogy egy almának is lehet úgy örülni, mint egy mp3lejátszónak, és hogy a dolgol csak tárgyak, mulandó és változó, valójában értéktelen használati eszközök és az értékük csak annyi, amennyi szeretettel adják.

Most, hogy nehezen élek meg, legszívesebben csak egyetlen kis, szerény csomagot tennék a fa alá, vagy azt sem, csak ételt, italt és megpróbálnék olyan hangulatot teremteni, hogy átéreztessem a karácsonyt, a fény születésének ünnepét, így is.

A másik oldalon ott vannak az emlékeim, a gazdag karácsonyokról, a három méteres fenyőfákról, a csillogó díszekről, a gazdagon terített asztalról, a rengeteg ajándékról, amelyet örömből és örömmel kaptunk, anyám nagy hangsúlyt fektette az általa megszervezett és kivitelezett "polgári típusú" karácsonyokra. A legfurcsább az, hogy én abban is éreztem ugyanazt az érzést, amit most is érzek és amihez nem kellett semmilyen ajándék, és igazából furcsa, de senki más sem.

Furcsa, de még csak családi ünnepnek sem igazán érzem a karácsonyt. De mivel van egy fiam, és úgy tűnik most már egy párom is, mégiscsak azzá kell tennem.

Szerintem az alkalmazkodás módja a kulcs, és az csak egyéni lehet.

Nem tudom, mit lehet tenni a vaskor hibáival, ez is egy, a fogyasztói karácsony. De leginkább csak alkalmazkodni tudunk, elutasítani felesleges energiakidobás. Valamiféle életszerű és egyéni megoldást kell találni, ami kielégít, talán. Amiben nem veszik el a lényeg a körítésben, ami illik Hozzánk.

Még nem tudom, milyen lesz nekünk. Majd kísérletezem. :)

Namaszte