Az újjászületés több szinten lehetséges. Valószínűleg mindhárom szinten az emberi hármasságunkban.

Azon szerencsések közé tartozom, akik megtapasztalhatták a testi újjászületést. Igaz, ehhez is kellett egy nem kicsi döntés, egy lelki lépcsőfok meglépése, valószínűleg ezt a halálban, az életünk végén is meg kell lépni ahhoz, hogy továbbléptethessük a lelkünk - hogy meg tudjunk halni, pontosabban el tudjunk engedni. azt gondolom, hogy az újjászületésem erről szólt: egy új lehetőség, mint amikor a csecsemő testben újra tapasztalni kezdhet a lélek.

Talán csak annyi a különbség ahhoz képest, mintha valóban csecsemőként kezdeném újra, hogy a "Maja fátyla" most nem takarja el az előző tapasztalásaimat, tanulásaimat az életből, tehát azonnal hasznosítani tudom. Szükségem is van rá, valószínűleg ezért is élhetek két életet egy testben, mert annyi ledolgozni valóm van, és olyan típusúak, amiket így tud feloldozni a lélek (szellem).

Most már biztos vagyok benne, hogy ezért kaptam az új lehetőséget az életre, nem másért. Hogy a tanultak alapján feloldhassam azokat a karmákat, amik az "előző" életemben halálra ítéltek, és egyén, más illúziókat működtettek bennem. Ez a szint a lelki újjászületés, amin elkezdtem dolgozni. Azt csinálom, amit ti is, igyekszem a tudásommal és a tapasztalásaimmal a lélekről növelni a hála-érzetet, és megbecsülni az életet olyannak, amilyen. Ezzel feloldani a tévedéseket, a generációs tévutakat, programokat, amik szenvedésbe taszítják a lelket.

A harmadik szint ezekhez kapcsolódik, valójában ez volt az első: a szellemi újjászületés. Számomra ez azt jelentette, hogy teljes tudatlanságomban, a halál kapujába érkezve megismerhettem egy olyan világképet, amely képes feloldozni a testbe ragadottságból, felszabadítani a halálból és szabad szellemet, lelket teremteni, egészséges testet és egy teljesebb életet. Ez természetesen a szemléletváltás a világképemben, az önismeret útja és az önmagam tiszta hangjára találásra való törekedés, ami szerintem a végső célja mindezeknek.

A harmadik, a szellemi újjászületés volt a kulcs, ezen keresztül történik a lelki, aminek egy állomásán megtapasztalhattam a testit is, de ez csak egy segítség volt a haldokló testemnek, hogy folytathassam a lelki munkát. Tudom, hogy a tudatos énemmel való munka és élet segít tudatosan is újjászületnem a testemben is majd, újra - ha sikerül eljutnom odáig.

De ha nem, már akkor is megérte ezért az életért. :)

Egy másik kérdést vetett fel bennem az, amit írtál, Sanyi arról, hogy újabb és újabb megtapasztalásokba veted bele magad a jóga segítségével, hogy tisztulj. Nemrégiben felvetődött bennem az, hogy lehet, hogy az önismeretnek ez az útja egy végtelen mély kútba való újra és újra tekintgetés, és hogy lehetséges hogy van egy másik, amely véget vet ennek az ördögi körnek, anélkül, hogy ugyanakkor beleragadnánk a nem tudatos programjainkba.

Azt hiszem, én ezt művelem, régóta, eddig nem tudatosan. Élek, és tudom, az élet elhozza mindazt a problémát, amellyel dolgom van, ott és akkor ráállhatok, hogy megoldjam, és ha kell a "mélyére" nézzek. De nem kísértem s nem erőltetem az életet ilyen értelmen. Van elég feldolgozni valóm (egy tíz centis vízzel telt cisztában manifesztálta a testem nagyon bölcsen az elmúlt fél éven keresztül), és ha nyugalom van éppen lelki téren, tudni kell azt is élvezni. Hisz olyanná teremtettük az életünket, amilyen, éppen. Ehhez kapcsolódóan nemrégiben lezártam és elengedtem egy embert, akivel olyan módon kapcsolódtam szellemileg, hogy folyton arra kényszerített, nézegessek a kutamba. Egyenlőre itt tartok, most így érzetem igaznak, és megnyugodtam a döntésemtől. Úgy érzem, utat választottam, de még kíváncsian várom a fejleményeit.

Mi a véleményed erről?

Namaste

Az életet kalandnak tekinteni nem azt jelenti, hogy nem vállalni felelősséget. Ellenkezőleg.

A valódi felelősségvállalás az, hogy ismerjük az életet, vagy magunkat vagy azt a dolgot, személyt, amit/akit bevállalunk, és ennek tudatában döntünk, hogy elfogadjuk, vagy nem.

A régi korok sablonjai főként a biztosságérzetünket szolgálták, azt, hogy ne kelljen félnünk a veszteségtől. pedig az igazság, a valóság az, hogy az élet nem életbiztosítás. És ha mi annak szellemében élünk, hogy be akarunk biztosítani dolgokat önmagunk számára, akkor az élettel ellentétes szellemben élünk. Nem életszerűen.

Persze lehet így is, de annak is megvan a maga ára.

Ha az élet tervezhető lenne és aszerint alakulna, ahogy azt szabályokban vagy helyes életvitelben kifejezni lehetne, akkor valószínűleg mindenkinek megoldást jelentene a jegyesség, házasság és mindazok a dogmák, amelyek ezeket övezik.

De az igazság az, hogy az embernek a belső mércéje kell hogy helyén legyen ahhoz, hogy hűséget és odaadást tudjon gyakorolni embertársai iránt, és saját döntés, hogy milyen kapcsolatban akar élni, ami független a másikétól. Ezért meg kell találnia hozzá azt, aki szintén ezt akarja.

Csak ha egyezik két ember vágya, önálló vágya azt illetően, hogy ilyen típusú kapcsolatban akarnak élni, amit magam is a legfejlettebbek közé sorolok, akkor van ESÉLY arra, hogy meg is tudják valósítani. DE BIZTOSÍTÉK AKKOR SINCS.

Semmiféle garancia.

Mert az életet és önmagunk változásait nem lehet tervezni. Az élet váratlan és meglepő fordulatokat hoz, jót és rosszat is. És aki úgy él, hogy ezt el tudja teljes szívből fogadni, az a szabad és őszinte ember.

Az élet ilyen értelemben kaland, hogy soha semmi nincs benne lefektetve, legfeljebb ha erőltetjük, és akkor is csak ideig óráig, vagy pedig súlyos áldozatok árán. Mert az élet szellemével szemben csak súlyos áldozatok árán lehet élni. Sok ember, ki idős korában rákos lesz pl ennek az árát fizeti, hogy nem mert igazán élni, mert ragaszkodott a saját elképzeléséhez, vágyához, félelméhez, szabályaihoz, elvárásaihoz, ígéreteihez. Nem volt benne alázat az élet iránt, a változás iránt.

A szabad ember tudja, hogy nem tehet senkinek ígéretet, legfeljebb önmagának,

A széteső kapcsolatok nem azért vannak, mert az emberek nem a régi dogmák szerint élnek. hanem azért, mert a régi dogmák elavulttá váltak, felszakadtak és az új rend még nem született meg. A káoszban látszólag egyre lejjebb csúsznak az erkölcsök, mert a káosz nemtelenséget teremt átmenetileg. De a házat is fel kell dúlni, mielőtt újrarendezzük, és az új generációk új szabadságfokkal fognak új rendet teremteni - ahogy ez mindig is így volt.

Ahogy az ember megismeri önmagát, tágul a szabadságfoka, mert az önvalója végtelen szabad. Persze ezt a társadalmak sohasem követik, csak kevéssé, de ez épp elég ahhoz, hogy a hazugságokat felrúgja időről időre.

A párkeresésben nem (sem) lehet kollektív szabályokat teremteni, mert túl személyes út, mint ahogy pl a vallás és a világnézet is.

Persze kérdés, hogy fel akarjuk-e ismerni a dogmákat az életünkben és önálló gondolkodóvá válni, vagy a dogmák hálójában jobbra balra ugrálva, valójában vakon keresgéljük e a megoldást, éppeni szempontunk nézete szerint.

Ne ítéljünk, és ne keressünk kollektív megoldásokat, mert nem az igazság talaján állnak. Minden erre irányuló kísérlete az emberiségnek kudarcba fulladt, mert félt a szabadságtól, és nem tudott élni a szabadsággal. Helyette inkább szabályokat gyártott és üldözött mindenkit, aki nem erőltette ezeket magára.

A hátköznapok számomra ugyanúgy az élet részei, mint bármi más azon vagyok, hogy olyan életet alakítsak ki magamnak, hogy ne legyenek hétköznapok és ünnepek. Minden nap ünnep és ha jól élünk minden nap kikapcsolódás, és feltöltődés. Ehhez nem kell a párom, legfeljebb jó, ha megoszthatom vele, ahogy ő is velem.

Namaszte

Most olvastam Oshonak egy mondását a fb-on.

"Aznap, amikor úgy döntesz, hogy nem keresed többé azokat a dolgokat, amelyeket kedvelsz, inkább azokat a dolgokat kedveled, amelyek megtörténnek, aznap válsz éretté.

Megteheted, hogy szüntelenül azokat a dolgokat akarod, amelyeket kedvelsz. De akkor mindig boldogtalan leszel, mert a világ nem a te vonzalmaid és ellenszenveid szerint alakul. Nincs rá garancia, hogy amit te akarsz, azt a világ is akarja; nincs rá biztosíték. Minden lehetőség megvan rá, hogy az élet olyasvalami felé tart, amiről egyáltalán semmit sem tudsz.

Olykor, ha megtörténik az a dolog, amelyet kedvelsz, akkor sem fogsz boldogságot érezni, mert mindent, amire vágysz, már megéltél a képzeletedben. Ezért az már csak másodlagos lehet. Ha azt mondod, hogy szeretnéd, ha egy bizonyos férfi a szeretőd lenne, akkor sok-sok álomban és számtalan fantáziálásban már szeretted azt a férfit. És ha bekövetkezik, akkor az igazi férfi nem fog felérni a fantáziaképeidhez; csak egy másolat lesz, mert a valóság sosem olyan fantasztikus, mint a fantázia. És akkor csalódott leszel. De ha kedvelni kezded azt, ami történik – ha nem helyezed szembe az akaratodat az egésszel, ha egyszerűen azt mondod: oké; bármi történik, egyszerűen igent mondasz -, akkor sosem leszel boldogtalan. Mert függetlenül attól, mi történik, mindig pozitív a hozzáállásod, készen állsz kapni, és kiélvezni azt, amit kapsz.

Osho"

A szerelem kérdéskörre vetítve ez érdekes dolgokat vet fel. Ez hihetetlenül érdekel most engem, talán a jelen párkapcsolati helyzetem miatt is.

Azt hiszem nemrégiben nekem sikerült ezt a szívemben belátni, amiről Osho ír. Talán az életemben még nem valósítottam meg eléggé, mert most hogy olvastam rádöbbentem, hogy mennyire elvitt az utóbbi időben megint az elégedetlenség és a vágyakozás dolgok iránt, de azért már voltak periódusaim amikor tudatosan sikerült eszerint élnem, és sokat hoztak is a "konyhára".

Viszont a párkapcsolatban már azt hiszem eljutottam ide, nevezetesen, hogy már rég nem a szőke herceget várom, hanem valakit, akit meg tudok szeretni és tanulhatok elfogadni. És ez örömet okoz. Sokkal több örömet, mint amikor azzal kínlódtam, hogy reméltem, megváltozik valaki annyira, hogy megszűnjenek a problémák. Tévút volt.

Érdekes módon a szerelemmel is valahogy így vagyok. Értékelem, hogy szerethetek, hogy érzem a vágyat, a szerelmet. És nemrégiben átéltem, egy dolog kapcsán, sőt talán már több dolog kapcsán is, ami történt, hogy a sérelmem, fájdalmam szabályosan feloldódott a szeretetben, amikor elfogadtam valamit. Fantasztikus érzés volt, mert nagy fájdalmat, az elutasítottság érzését oldottam fel, ami nálam csecsemőkori traumák miatt nagyon súlyos.

Szóval eszerint, amíg szeretni tudsz, a szerelem is megmarad, legalább egy kicsit. :)

Az egyetlen problémám, hogy látom, a párom még korántsem tart itt. Érdekes módon nagy hatással vagyok rá, az, amit már tudok és élek, és ez változtatni kezdte. Ennek már több történés is, döntés is és cselekedete is jelét adta. Ám tudom, hogy addig, amíg ő is úgy el nem tud fogadni, és ezt a kapcsolatot, ahogy én, addig nem fogunk tudni együtt maradni.

Mert pontosan látom már, hogy az együtt maradásnak ez az egyik kulcsa (vannak más feltétételei is): hogy egyszer rájöjjünk, hogy bárkit el tudunk fogadni, akit eléggé szeretni tudunk, hogy a problémáinkra nem a változtatás a megoldás, hanem az elfogadás. Végső soron.

Namaszte

Szerintem ez is személyiségfüggő. Állítólag szerelmes típus vagyok. Amióta az önismeret útjára léptem ezt egyre kevésbé tekintem szerencsésnek, még vizsgálat alatt tartom... :)

Az biztos, hogy a szerelmet rossz helyre tesszük általában a kapcsolatainkban és nem tudjuk elválasztani a vágytól és a szeretettől a legtöbb esetben. Még úton vagyok ezek újbóli megtapasztalásában, máshogy, mint eddig, ezért nem tudok teljes értékű választ adni a felvetett kérdésre.

Megtapasztaltam, hogy el lehet választani a fizikai, érzelmi és szeretet-szinteket. Most mégis újra az integrációra vágyom, mert úgy érzem, nem teljes a megélésem egy kapcsolatban, ha ezeket elválasztva élem meg. Jó a szex, ha passzolunk a partnerrel, és ha magunk is elég szenvedélyesek tudunk lenni. De szerelemmel még jobb. Ha nincs benne szeretet, figyelem, katasztrófa. tehát végső soron integráltan, teljességében a legjobb. Szerintem így van ez a többi dologgal is, de azt valóban be kell látnunk, hogy az ember nem képes ezt a hármasságát állandóan hozni. Fáradt, rosszkedvű, akármi. Csak a szeretetre vágyik éppen. Ezer-féle helyzet lehet, ahol jó, ha nem várjuk el egymástól, hogy állandóan szerelmesek legyünk.

Még mindig hiszek abban, hogy ha a megfelelő két ember él együtt, meg tudják tartani a parazsat és megélni a szerelmet olykor újra és újra. Szerintem kell hogy legyen egy módja ennek. Már csak azért is, mert ha illúzió, ha nem, a szerelemre minden lélek vágyik, és semmi más nem pótolja. Ha nem élhetem meg a párommal, előbb utóbb vágyni fogom újra, és elvisz a kapcsolatból.

Persze akinek nem igénye, annak ez nem probléma. Ezért gondolom, hogy személyiségfüggő a dolog. Van, aki színesen és hangosan szereti az életet, és van, aki felvonul a hegyre, és úgy tudja élvezni, mert zavarja a zaj.

Namaszte