Kedves Gábor!

Ez így túl általánosan van megfogalmazva, így nem tudok jó választ adni rá, sőt igazából így válaszolni sem igazán lehetséges rá.

De akkor vegyük konkrétan: ha pl. betegségről lenne szó, akkor biztos hogy van megoldás, csak tovább kell keresni és legfőképp az illető gondolkodásmódját, hitrendszerét, életvitelét kell átalakítani, de nagyon!

Ha állásról, hivatásról van szó, akkor is sok mindenfélét kell/lehet tenni, de legfőképpen hinni és hinni kell minden szinten (bármennyire is ez a legnehezebb ebben a helyzetben)

Ha megélhetésről van szó, akkor pedig be kell érni a leginkább elérhető pénzkereseti lehetőséggel, ami épp adódik/adódhat.

Ha mindezek mégsem mennének, vagy/sőt! ezek mellett is, valóban sokat segít a jelen helyzet elfogadása, mert ez ad egy olyan stabil kiinduló pontot, ahonnan el lehet indulni.

Azt is jó lenne tudni, hogy mit értesz az "élet adta feladatok alatt"? Megvizsgáltad-e, hogy vajon az Isten akarata megegyezik/megegyezhet-e azzal, amit "élet adta feladatnak" gondolsz? Nem hinném! Mert akkor a kellő égi segítséget is megkapnád az életed feladataihoz, ebben biztos vagyok!

Az "egy életen át nem sikerül megoldani" kifejezés nekem egy kicsit erősnek tűnik, mert az elmúlt 56 évben én azt figyeltem meg, hogy mindannyiónknak vannak nem csak hullámvölgyei, hanem hegymenetei is. Addig is míg az ember eléri a "hegymeneti" fokozatot lehet fohászkodni, imádkozni, közelebb húzódni Istenhez (templomon kívül is akár, egy csendes, nyugodt sarokban).

Imádkozni már csak azért is tanácsos volna, hogy az ember a rá nehezedő nyomástól felszabadulhasson, az ártó erők hatalma gyengülhessen.

Mindehhez kitartást és sok-sok lelki erőt kívánok!

Nemaste!

is hasonlóak, de engem nem zavar ennyire.

Én azt tapasztalom, hogy minél inkább messze voltam (teljesen másik dimenzióban, tudatállapotban), annál nehezebb lehet visszailleszkedni az evilági valóságunkba. Ez szerintem teljesen természetes, hiszen teljesen más törvényszerűségek uralkodnak itt és ott.
S minél inkább otthon vagyok ott, annál nehezebb visszajönni ide, az evilági valóságba, s ez is természetes.
S néha olyan is, mintha csak a tudatosságom egy részét tudnám visszahozni, más részei meg valahogy valahol leragadtak/ottmaradtak volna. Ezt sem tartom rendellenesnek, hisz a lelkem és valószínűleg a szellemem is jobban otthon érzi magát és kiismeri magát abban a valóságban. Szóval bárhol is jársz, akár testben, akár testen kívül teljesen érthető, hogy jól érzed ott magad és nem szívesen jössz vissza.

Az jön be még - megérzés szintjén - , hogy próbálj meg dolgozni a földi biztonságérzeted erősítésében. Próbáld meg minél jobban otthon/itthon érezni magad itt a földön. Ehhez persze hozzátartozik az, hogy a mindannapokban is csak olyasmit teszel meg, ami jó Neked, amiben jól érzed magad és semmit sem, ami nem tölt el jó érzéssel, megnyugvással.

Igen, csaltak már meg (a volt férjem) és megbocsátottam neki.

Ez 20 éve történt, s az élet megoldotta/felülírta az egész akkori problémát.
Már nincsen közöm és kötődésem hozzá, bár nem tudom nem szeretni, akit valaha szerettem.
Megértettem, hogy más a lelki és szellemi beállítottságunk és én a saját utamat szeretném járni, a saját lelkiismeretem szavára hallgatva.
Mivel arra tanítom magamat - legalább 2 évtizede - hogy önmagamhoz és másokhoz őszinte legyek, ez a megcsalatás és hazugság dolog már teljesen a múlthoz tartozik.
Amit kellett megtanultam belőle, de már köszönöm nem kérek sem ilyen, sem hasonló élethelyzetből.
Azóta valahogy ráérzek az ilyen szituációk lényegére és érzem is, hogy nem nekem és nem rólam szól (ha ilyet látok a környezetemben).
Ehhez idő, türelem, sok önvizsgálat és sok önfegyelem kell, de megéri, mert egy nyugodtabb, békésebb életet kaptam ajándékba.

Az életünkben sokszor vagyunk választás elé állítva, sokszor kerülünk döntési helyzetbe, s mindenkinek magának kell döntenie arról, hogy hogyan kívánja tovább folytatni az életét: őszintén, igazul vagy a játszmák, megtévesztések hálójába gabalyodva.

Ezt az oda vissza táncolósdit is csináltam én is többször, de most utólag annyit mondhatok, hogy ez a világon semmit nem old meg, csak elodázza a szükségessé váló döntéseket és vakvágányra juttatja az életünket, megsebzi a lelkünket.

Azt tényként kell elfogadni, hogy a szeretet nem szűnik meg, Őt továbbra is szeretni fogjuk, a lelki kötelék sem szűnik meg, mert lehet, hogy álmainkban még 20 év múlva is a párunk lesz, de az csak a múlt tovább őrzése a lelkünk mélyén, már nincsen kapcsolata a jelennel, csak az érzéseinkkel, a szeretetünkkel.

Érdekes dolog ez így leírva is, meg megélve is, de itt tudomásul kell venni, hogy a múlt ugyan hatást gyakorol a jelenre, de a jelen pillanat az csak az, ami most zajlik és amit most tapasztalunk, semmivel nem több.