Úgy gondolom a "véletlenek" nem azok. Mai példa: étkezdében fél-adagokat kérek mindig, mert jó hely: nem sajnálják, és nem tudok megenni egy egészet. Nos, ma kezdő kiszolgáló volt, és levesből is másodikból is egész adagot adott, és bár megjegyeztem, hogy felet kértem mindkettőből, ismerős kollégája egy kedves poénnal lezárta az ügyet. Eredmény: nem tudtam megenni, többet fizettem fölöslegesen, és egész idő alatt bosszankodtam, hogy meg kell tanulnom kiállnom magamért. Mert ez erre lett volna jó kis gyakorlat. Vajon véletlenül szaladt meg az a merítőkanál hogy nagy adagot kaptam??? Nemhiszem.
Apróságok...
Tegnap rengeteget bosszankodtam valaki figyelmetlensége miatt sok pluszkört kellett járnom, illetve lépcsőket, mikor már nagyon hazavágytam, és mehettem is volna. Nagyon haragudtam rá. Mire még este és ma reggel is elkövettem olyan orbitális figyelmetlenségeket (pl a tálca alját sütöttem meg a melegszendvics helyett) amik véletlennek tűnhettek volna, ha nem ugrik be, hogy hékás, miért haragudtam rá, mérgeztem magamat (őt is?), hiszen én is milyen figyelmetlen vagyok...
Szóval szerintem a legapróbb dolgoknak is lehet tanítás-értéke, feltéve ha nyitottak vagyunk a befogadásukra.

Szerintem az emberi lét, a leszületés pont a tökéletességért van. Hogy tanuljunk, haladjunk ezirányba, akár tudatosan, akár tudattalanul (nyilván nagyobb léptékben ha tudatosan tesszük). Most úgy gondolom, hogy ha valaki elérte a tökéletességet, akkor annak már nincs értelme leszületni, ha csak nem "direkt", tanítás végett... (pl. Jézus)

Mindenki Pont Annyira Tökéletes ahogy ebben az életében szüksége van rá: tehát amit a Lélek bevállalt, annak teljesítéséhez van meg benne a "szükséges és elégséges (setöbb-sekevesebb) alapanyag". Feltétel, vagy biztosíték a Feladat elvégzéséhez. Ilyen szempontból tartom magunkat, mint lényeket tökéletesnek. De ha belegondolok bármilyen teremtett lény biológiájába, működésébe, leesik az állam, mennyire tökéletesre vannak ők is "gyártva"... akár növények, vagy állatok, bármi!

Nemtudom az az abszolút állapot, amit Sanyi annak hív(sz), mennyire jelent egyet ezzel a tökéletességgel, amiről most szó van, előbbit tökéletes Mostban-létnek fogom fel, tökéletes Jelenlétnek... a megvilágosodást meg nemtudom:P ...még:)

Éppen ás(ód)om bele a szüleim múltjába, ami által sokmindenre fény derül és így a viszonyok is megváltoznak. Nemrég kezdtem el tudatosan közelíteni Apukám felé, eddig is szerettem, de most valahogy ismerni is akarom legalább annyira mint Anyukámat. Szépen haladunk. Ezáltal Anyukámtól eltávolodtam valamelyest, próbálom megérteni a helyzetüket, amiben felnőttem, ami által ilyen lettem, amilyen. Most megismerkedtem a család olyan részével, tagjaival akik által egészen más szemszögből látok dolgokat, egészen máshogy. Mindezzel oda akarok kilyukadni hogy nem szavaztam. Most először nem. Nem tudok dönteni. Egyformán szeretem őket de ez nem igaz, mert másképp. Főleg ezek után, amik most értek az utóbbi pár napban/hétben.

Viszont megakadt a szemem a hozzászólásodon, mert néhány éve egy rokon megkérdezte Apukámat a jelenlétemben, hogy melyik lányát szereti a legjobban -négyen vagyunk testvérek. Ettől én úgy felháborodtam, hogy legszívesebben üvöltöttem volna -tini voltam- a kb 50es nővel, aztán győzött a "jólnevelt" énem és maradt a fortyogás. Apukámhoz ugyanis egyértelműen közel áll egyikünk, és nem én... szörnyű érzés volt. Apa okosan válaszolt, nem nem-egyformán szeret hanem máshogy, hozzánk képest a személyiségünkből adódóan, mégis rettenetesen éreztem magam. Annyira másak a szüleim, mégis annyira szeretem mindkettőjüket!...

na pityergés lett a vége, úgyhogy nem is írom tovább...

De nem is csináltam semmit! Éppen ezaz! Sőt, pont ellenkezőleg történt, hiszen arra készültem hogy majd rossz lesz, és jó lett minden anélkül hogy bármit is tettem volna érte...