..hát így teszek én is. Méregnek tartom a politikát, kerülöm is, nem foglalkozom vele, nem idegesítem magam rajta, de sajnos mégis elkerülhetetlen, mert a hatását mindenki érzi, részei vagyunk a gépezetnek:

Mindenki vesz ételt-italt, él valahol, INTERNETEZIK, HOGY IDE ELLÁTOGATHASSON:) jönnek a számlák, amihez meg ugye munka kell, abból meg adó kell annak a rendszernek, ahol vagyunk. Az árakról beszélek, és a politika egyéb lecsapódásairól. Most én is azt csinálom, hogy a fejem a homokba, ne is halljam a sárdobálást, látni sajnos látom a plakátokon, stb, de tudom hogy ha egyszer kikerülök az egyetemről, és végre teljesen a magam lábára állok, akkor bizony nem árt majd tudni mi folyik a fejem fölött. Bár ez nehéz: hazugság, meg félrevezetés. De nekik az is jó, ha nem törődünk velük. Abból is hasznot tudnak húzni. Már tanulmányaink alatt is érezzük a politikai változások hatását (oktatási rendszerek huzavonája), még mielőtt beleszólásunk lenne, na de inkább nem folyok bele, mindenesetre örömmel olvasom hogy ennyi bimbózó új ág van...

Csakhogy a hatalom (gyűrűje) óriási kísértés... Tiszta és rendkívül erős emberekre van szükség. Ez a legfontosabb.

Ismerős a téma, nálam is nagyon erős ez az "empátia", igyekszem épkézláb keretek között tartani. Érdekes, hogy van mikor besokallok, nem tudatosan, csak azt veszem észre hogy felületes leszek, megbántok embereket és még csak nem is érdekel. Sokszor meg úgy szólnak rám, hogy ne akarjam cipelni minden körülöttem élő terhét. (Már meditációs kártyán is kaptam ilyet, hogy mások problémáit hordom, azért nem tudom megoldani.) Szóval hullámzik. Igyekszem odafigyelni rá, és nyakoncsípni ha nagyon kileng.
Viszont a beleérzés nálam olyan szinten van, hogy filmeket nem merek megnézni, mert annyira beleélem magam a fájdalomba... mindenbe. Se thriller, se horror, semmi szörnyűség... ahol bántanak valakit. Ebben nőttem fel, úgyhogy nekem nem furcsa, de egyesek szerint ez egészségtelen, hogy így eltaszítom a másik véglet ilyen síkon történő megtapasztalását.

Néha elgondolkozom ezen, mennyire elkényeztet az élet: mindenkim él! Csak távoli rokont, ismerőst vesztettem el, és egy viszonylag közeli barátnőt. (de ő sokat "próbálkozott", úgyhogy nagyjából számítani lehetett rá, hogy egyszer "sikerrel jár") Néha félelmeim lesznek, hogy a sok "öreg" a családban majd kb egyidőben megy el, és mennyire fájni fog, aztán elhessegetem.

Fogalmam sincs a halálról. Ez az igazság. Elmélkedem rajta, de csak a felszínen. Nem aktuális téma... talán ezért. Nem tartom negatívnak, félelmetesnek, persze könnyű nekem. Egy ajtónak, határvonalnak tartom, amikor véget ér valami és kezdődik valami más. Egyszer fogtam egy haldokló néni kezét. Mondták hogy készüljek fel, mert csúnya, meg ilyenek, én szépnek láttam. Nagyon idős volt, csont és bőr, mégis kisimultak a ráncai, a bőre puha volt, és bár nem ismert meg, sírva kért hogy segítsek már neki átmenni innen, nem volt negatív élmény, de ez az összes tapasztalatom.

Pár éve, pl lépcsőzéskor többször elfogott egy érzés, hogy mivan ha leesem, nem tettem le eleget az asztalra, aztán mióta "meggyőződtem" a reinkarnációban (katolikusnak neveltek), azóta elmúlt ez az érzés, hiszen majd legközelebb folytatom:)

nyitott szemmel hallgatom, elfogadás-gyakorlat:) a kérdés pedig meglehetősen költői volt...