Ez a családtag azután, talán éppen egy gyermek, elkezd furcsán viselkedni. Szenvedélyfüggővé válik vagy megbetegszik, esetleg bűnöző lesz belőle vagy legalábbis egy erőszakos alak. Akár még gyilkos is lehet vagy skizofrén, bármi. No de miért? Mert bensőséges érzelmi szálak fűzik valakihez, akit kizártunk, és ilyen módon kényszeríti ki, hogy tekintsünk szeretettel erre az elutasított, kitaszított személyre. Az efféle, visszatetszést keltő magatartás hátterében tehát ott áll a szeretet. Szeretet egy kirekesztett családtag iránt.
Ezekben az esetekben, ahelyett hogy ....

A családi rendszer egy szellemi mező, amelyben - ahogyan ezt a családfelállítás során megtapasztalhatjuk - mindenki mindenkivel kölcsönhatásban áll. Olykor-olykor rendetlenség uralkodik ebben a mezőben, mert előzőleg kizártak, elutasítottak vagy elfelejtettek valakit, annak ellenére hogy szintén odatartozik. Ez a kitaszított, kirekesztett személy azonban szintén kölcsönhatásban van a többiekkel és érvényesíti magát a jelenben, ugyanis ennek a mezőnek az alaptörvénye szerint ugyanolyan joga van az odatartozáshoz mindenkinek, aki része a családi rendszernek. Innen nem lehet senkit sem kizárni. A szellemi mező számára nem vész el senki sem, általa mindenki folyamatosan befolyással van a többiekre. Amikor valakit bármilyen okok miatt kirekesztünk a családból, a mező a benne érvényesülő kölcsönhatások révén kijelöl egy családtagot a kitaszított személy képviseletére. Ez a családtag azután ...

Ha azt mondom, „minden gyermek jó és a szüleik szintén jók", némelyek talán a fejüket csóválják. Hogyan is lehetne ez igaz? Az efféle kijelentések túl messzire mennek. Hiszen ez egyszersmind azt is jelenti, hogy mi is jók vagyunk, hogy jók voltunk gyermekekként és jók vagyunk még mindig. Azt jelenti, hogy a szüléink is jók, hogy jók voltak gyermekekként és szülőkként szintén jók.
Szeretnék tisztázni valamit ezzel kapcsolatban, hogy elkerüljük az efféle felszínes megjegyzéseket: „De hiszen ezt és ezt tette a gyerek, ezt és ezt tették a szülők!" Igen, pontosan ezeket tették. Mi áll azonban a viselkedésük hátterében? A szeretet.
Ebből már magától értetődően következik, hogy mindenki jó, bármilyen legyen is, sőt éppen azért jó, mert olyan, amilyen. Értelmetlen tehát azon aggódnunk, hogy vajon mi jók vagyunk-e, vagy azon, hogy a gyermekeink, illetve a szüléink jók-e vagy sem. Csupán a tekintetünk homályosul el néha annyira, hogy nem vesszük észre a jót magunkban vagy másokban. Az alábbiakban mindezt tágabb összefüggéseiben is kifejtem.

Nagyon nehéz dolog, ha valaki ilyen rövid idő alatt két szeretett embert is elveszít! Jó lenne valami bíztatót mondani, de az az igazság, hogy ilyenkor az élők lelkéből is meghal egy rész. És nézzünk szembe a tényekkel, lehet, hogy idővel könnyebb elfogadni szeretteink halálát, ugyanakkor mindig hiányozni fognak. És ezt a hiányt senki és semmi nem tudja pótolni.
Azok a családtagok akik előttünk érkeztek, hamarabb mennek is el. Fáj ugyan, de ez a természet rendje. Nehezebb azt tudomásul venni, amikor a gyermekünk hagyja el az életet. Az embernek ilyenkor bűntudata van,: ha ezt csináltam volna, vagy azt, akkor talán még most is élne. Sajnos ez a bűntudat sem segít azon, hogy szerettünk visszatérjen.
Elisabeth Kübler-Ross megfigyelési szerint a gyászfolyamatnak 5 fázisa van. 1,Tagadás, 2, Harag, 3, Alkudozás, 4, Depresszió, 5, Elfogadás. Ha valaki minden fázison keresztül ment, és eljut az ötödikig, akkor tud tovább teljes életet élni.
Minden élő ember előbb-utóbb szembesül a halállal. Az élet és a halál kéz a kézben együtt járnak. Már a fogantatás pillanatában.
A halál elfogadása minden ember KIEMELKEDŐ feladata.
(Sajnos)